C-266/14 számú ügy – a munkaidő fogalmának értelmezése az „ügyféllátogató” munkakörben dolgozó munkavállalók vonatkozásában (2015. szeptember 10).

Az olyan állandó, vagy szokásos munkavégzési hellyel nem rendelkező („ügyféllátogató „munkakörben dolgozó) munkavállalók esetén, akik minden nap lakóhelyükről közvetlenül utaznak a munkáltatójuk által kijelölt első ügyfélhez, valamint az utolsó ügyféltől közvetlenül utaznak haza a lakóhelyükre, munkaidőnek minősül a lakóhelyükről az első ügyfélhez, illetve az utolsó ügyféltől a lakóhelyükre történő utazással töltött idő.

 

Az EU tagállamaiban a munkaidő megszervezése tekintetében érvényesülő minimális biztonsági és egészségvédelmi követelményeket a munkaidő-szervezés egyes szempontjairól szóló, 2003. november 4-i 2003/88/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv (a továbbiakban: „irányelv”) állapítja meg. Az irányelv értelmében munkaidőnek az az időtartam minősül, amely alatt a munkavállaló dolgozik, a munkáltató rendelkezésére áll, és tevékenységét vagy feladatát végzi a nemzeti jogszabályoknak és/vagy gyakorlatnak megfelelően, míg pihenőidőnek az az időtartam tekintendő, amely nem minősül munkaidőnek. A tagállamoknak biztosítaniuk kell, hogy minden munkavállalót 24 órás időtartamonként 11 összefüggő órából álló minimális napi pihenőidő illessen meg.

 

A munkaidő uniós jogi fogalmának tehát három eleme van: munkaidőnek az az időtartam tekintendő, mely alatt a munkavállaló:

1. dolgozik,

2. a munkáltató rendelkezésére áll, valamint

3. tevékenységét vagy feladatát végzi a nemzeti jogszabályoknak és/vagy gyakorlatnak megfelelően.

 

Az alapügyben eljáró spanyol bíróság előtt folyó alapeljárás alperese egy biztonságtechnikai berendezések forgalmazásával és telepítésével foglalkozó gazdasági társaság, felperese pedig az ezen társaság munkavállalóinak képviseletében eljáró érdekképviseleti szervezet. Alperes a tevékenységét korábban oly módon szervezte meg, hogy a munkavállalók a munkanap elején a cég regionális irodájában kezdték meg a munkát, ott vették át a szolgálati járművet, valamint ott kapták meg a napi feladatokat és az ezen feladatok elvégzéséhez szükséges anyagokat, szerszámokat. Egy idő után azonban a cég a regionális irodáit megszüntette, s ettől kezdve a munkavállalók már közvetlenül lakóhelyükről utaznak a szolgálati járművel a munkáltató ügyfeleihez a munkakörükbe tartozó feladatok elvégzése érdekében, majd – a munkanap végén – szolgálati járművükkel térnek haza. Ezen kívül hetente egyszer vagy többször is a lakóhelyükhöz közeli szállítási logisztikai ügynökség irodáihoz kell utazniuk azoknak az anyagoknak, berendezéseknek és alkatrészeknek a felvétele érdekében, amelyekre feladataikhoz szükségük van. A munkáltató ugyanakkor nem számítja be a lakóhely és az ügyfelek közötti utazással töltött időt a munkaidőbe, mivel úgy véli, hogy pihenőidőről van szó. A munkáltató tehát úgy számítja ki a napi munkaidőt, hogy azt az időt számolja el, amely munkavállalóinak a napi első ügyfélhez való megérkezésétől addig az időpontig telik el, amikor e munkavállalók elhagyják az utolsó ügyfelet, mivel kizárólag a helyszíneken történő feladatok elvégzéséhez, valamint az egyik ügyféltől a másik ügyfélig megtett közbenső utazásokhoz szükséges időt veszi figyelembe. Arra hivatkozik, hogy a spanyol jog értelmében a munkaidő számítása tekintetében a munkahelyen történő megjelenés és az onnét történő távozás időpontja a mérvadó. 

 

A cég több munkavállalóját képviselő érdekképviseleti szervezet keresetet indított az illetékes spanyol bíróság előtt annak érdekében, hogy a munkáltató számítsa be munkaidejükbe a napi első ügyfélhez, illetve a napi utolsó ügyféltől történő utazás időtartamát. A spanyol bíróság az előtte folyó munkaügyi perben az eljárást felfüggesztette, és arra irányuló kérdést tett fel az Európai Unió Bíróságának, hogy az állandó munkavégzési hellyel nem rendelkező munkavállaló esetén a lakóhelyéről az első ügyfélhez, illetve az utolsó ügyféltől a lakóhelyére történő utazás az irányelv értelmében munkaidőnek, vagy pihenőidőnek minősül-e.

 

Ítéletében a Bíróság emlékeztetett a „munkaidő” és a „pihenőidő” fogalmának értelmezésével kapcsolatos korábbi joggyakorlatára, valamint a munkaidő uniós jogi fogalmára. Eszerint a munkaidőbe beletartozik minden olyan időtartam, amely alatt a munkavállaló dolgozik, a munkáltató rendelkezésére áll, és tevékenységét vagy feladatát végzi a nemzeti jogszabályoknak és/vagy gyakorlatnak megfelelően. A pihenőidőn pedig e fogalom ellentétét kell érteni, tekintve, hogy e két fogalom kölcsönösen kizárja egymást. E fogalmakat objektív jellemzők alapján kell meghatározni az irányelv rendszerének és céljának figyelembevételével, amely minimumkövetelmények bevezetésével a munkavállalók élet- és munkakörülményeinek javítására irányul. Csak egy ilyen önálló értelmezés biztosíthatja ugyanis az említett irányelv hatékony érvényesülését, valamint az említett fogalmak egységes alkalmazását valamennyi tagállamban.

 

Ezek után a luxemburgi bírói testület megvizsgálta, hogy a jogvita tárgyául szolgáló, utazással töltött időtartam jellegzetességeit tekintve megfelel-e a munkaidő uniós jogi fogalmának, melynek első fogalmi eleme az, hogy a munkavállaló a munkaviszonyából származó tevékenységét vagy feladatát végzi a szóban forgó időben.

 

Ezzel kapcsolatban a Bíróság megállapította, hogy az állandó, illetve szokásos munkavégzési hellyel nem rendelkező munkavállalók ügyfelekhez történő utazásai szükségesek az ügyfeleknél történő tényleges munkavégzéshez. Ezen kívül emlékeztetett arra is, hogy korábban, a regionális irodák bezárását megelőzően, az érintett munkavállalóknak a nap elején és végén az irodától az ügyfelekhez vagy az ügyfelektől történő utazásait a munkáltató munkaidőnek tekintette, márpedig ezen utazások jellege a regionális irodák bezárása óta nem változott, csupán a kiindulópontja módosult. Ilyen feltételek mellett pedig az alapügyben szóban forgóhoz hasonló helyzetben lévő munkavállalókat úgy kell tekinteni, hogy azok tevékenységeiket vagy feladataikat végzik a lakóhely és az ügyfelek közötti utazással töltött idő alatt.

 

A munkaidő második szükséges fogalmi eleme a munkáltató rendelkezésére állás, ami azt jelenti, hogy a munkavállalónak olyan helyzetben kell lennie, amelyben köteles munkáltatója utasításait teljesíteni, és számára a tevékenységét gyakorolni. A Bíróság ítélkezési gyakorlata értelmében ez a feltétel akkor teljesül, ha a munkavállalók nem oszthatják be különösebb kötöttségek nélkül a szóban forgó időt és ezen idő alatt nem foglalkozhatnak magánügyeikkel. A Bíróság megállapította, hogy az alapügy felperese által képviselt munkavállalóknak az ügyfelekhez történő utazás szükséges ideje alatt nincs lehetőségük arra, hogy szabadon rendelkezzenek idejükkel, valamint a magánügyükkel foglalkozzanak, következésképpen megállapítható, hogy ezen idő alatt a munkáltatóik rendelkezésére állnak. Az ítélet megállapítja, hogy a munkavállalók ezen utazások alatt munkáltatójuk említett utasításaitól függnek, aki megváltoztathatja az ügyfelek sorrendjét, törölhet egy találkozót, vagy pedig újabb találkozót szervezhet

 

Ami pedig végül a „munkaidő” uniós jogi fogalmának harmadik alkotóelemét illetően, amely szerint a munkavállalónak a figyelembe vett időszakban dolgoznia kell, az ítélet megállapíta, hogy amennyiben a munkavállaló, aki nem rendelkezik állandó munkavégzési hellyel, az ügyfélhez vagy az ügyféltől teljesített utazás során a feladatait végzi, e munkavállalót szintén úgy kell tekinteni, hogy ezen utazás alatt dolgozik. Amennyiben ugyanis az utazások az állandó vagy szokásos munkavégzési hellyel nem rendelkező munkavállalói minőség velejárói, az ilyen munkavállalók munkavégzési helye nem korlátozható e munkavállalóknak a munkáltatójuk ügyfeleinél való fizikai munkavégzésének helyeire. Ebben a vonatkozásban az ítélet kiemeli azt a körülményt, hogy abban az esetben, ha a munkavállalóknak – a munkáltatójuk utasításának megfelelően - minden reggel más-más helyen kell megkezdeniük, illetve befejezniük a tényleges munkavégzést, nem rendelkeznek azzal a lehetőséggel, hogy szabadon határozzák meg azt a távolságot, amely a lakóhelyüket a munkanapjuk elején és végén szokásos helytől elválasztja, vagyis hogy minél közelebb költözzenek a munkahelyükhöz. Ezen túl, a szokásos vagy állandó munkavégzési hellyel nem rendelkező munkavállalók esetén a lakóhely és az ügyfelek közötti utazással töltött időt pihenőidőnek történő minősítésének lehetősége óhatatlanul a munkavégzés közbeni pihenőidő korlátozásához vezetne, ami pedig ellentétes lenne a 2003/88 irányelv által említett, a munkavállalók biztonságának és egészségének védelmére irányuló célkitűzéssel.

 

A fenti megfontolásokra tekintettel a Bíróság azt a választ adta az előterjesztő spanyol bíróságnak, hogy az alapügyben szóban forgóhoz hasonló körülmények között, amikor a munkavállalók nem rendelkeznek állandó vagy szokásos munkavégzési hellyel, „munkaidőnek” minősül az az utazási idő, amelyet e munkavállalók a lakóhelyük, valamint a munkáltatójuk által kijelölt első és utolsó ügyfél közötti mindennapos utazással töltenek. 

 

A Bíróság ítéletét itt, az arról kiadott sajtóközleményt pedig itt találja.

 

Dr. Fülöp Botond

2015. szeptember 19.

Ezt a honlapot dr. Fülöp Botond, a Pécsi Ügyvédi Kamarában bejegyzett ügyvéd tartja fenn az ügyvédekre vonatkozó jogszabályok és belső szabályzatok szerint, melyek az ügyféljogokra vonatkozó tájékoztatással együtt a http://www.magyarugyvedikamara.hu honlapon találhatók.

Elérhetőség

Dr. Fülöp Botond Pécs, Király u. 15.

Komló, "Tröszt" irodaház
Pécsi út 1.
Tel./Fax: +36.72/281-299
Mobil: +36.70/592-7517
drfulopbotond@gmail.com