Mese az egyszeri adósról, aki pórul járt, mert bérbe adta a lovát

 
Egy tanulságos és a leírtak szerint valóban megesett jogeset elbeszélése jóízű, illatos pipafüst mellett bizonyságul arra a régi igazságra, hogy a baj bizony sosem jár egyedül.
 

Nem minden mese ami elsőre annak látszik. Amit most elbeszélek Nektek, az példának okáért az első szótól az utolsóig igaz. Ne legyek prókátor, ha nem így van.

Azért ez a történet is csak úgy kezdődik, mint minden rendes mese: volt egyszer egy szegény ember. Hanem ez a szegény ember nagyon is szegény ember volt, mert nem csak úgy volt szegény, hogy pénze nem volt, hanem még úgy is szegény volt, hogy alig pislákolt neki a szeme világa. Mondhatnánk úgy is, hogy majdnem teljesen vak volt az istenadta.

No, ez a szegény ember egyszer úgy gondolta, hogy venne magának egy lovat. (Bár ne gondolta volna így, de sajnos így gondolta.) Később már ő is belátta, hogy nem volt valami bölcs dolog beleugrani ebbe a lóvásárba, de hát valamivel el kellett szegénynek poroszkálni időnként a városba, a kirurgus uramhoz, aki kezelgette a szemét, meg a patikáriushoz, a medicinákért. Így aztán felkerekedett és elbandukolt a lókupechez megalkudni egy sovány kis gebére. A lókupecet nem találta ott, csak valami ütött-kopott embere ücsörgött a putrijában, aki sem a lovakhoz nem értett, sem a creditumhoz, így aztán pont megfelelő ember volt ahhoz, hogy szegény, tudatlan embereknek lovakat áruljon hitelre. A vármegyét a legkevésbé sem érdekelte, hogy kik árulják a lovakat hitelre. Meg az sem hogy hogyan. Árulja, az, aki akarja, venni meg vegye meg az, aki akarja. Ilyen világ volt az. Csinálta mindenki amit akart. Meg ahogy akarta. Jó sora volt akkoriban a lókupeceknek!

Végül a lókupec embere megajánlott neki egy vézna kis jószágot, amit megvehet hitelbe. Emberünk vaksin kérdezgetett ezt azt, a másik mondott neki ezt azt, odabökte neki, hogy mennyi lesz a kamat meg a pensio, aztán hősünk orra alá dugta a contractust, hogy írja alá. Az meg aláírta mindenhol, ahol kellett. Mit törődött ő azzal, hogy mi van benne? Úgysem tudta elolvasni. A másikat meg úgysem érdekelte, hogy nem tudta elolvasni. Kezet fogtak, aztán felült az új lovára és békésen elporoszkált.

Emberünk fizette a pensiot szépen a kupecnek, minden hónapban, mert szerény, csendes, törvénytisztelő ember volt, nem volt még soha gondja a vármegyével, meg a vármegyének sem vele. Megadta Istennek ami az Istené, a vármegyének, meg ami a vármegyéé. A pandúrok sem zavargatták, nyaggatták, meg aztán ő is elkerülte őket, ha csak tehette. Igen ám, de egy idő után a kupec egyre többet követelt tőle, hónapról hónapra több lett a fizetendő pensio. A szegény ember balszerencséjére ugyanis furcsa egy creditum volt megállapítva abban a contractusban: nem jó magyar pengőben volt számítva a kölcsön, hanem helvetiai pézben! Az a fránya magyar pengő viszont hónapról hónapra egyre kevesebbet ért, mert odafönn az urak nem jól vitték az ország szekerét. Úgy fogyott el az értéke, mint a Hold holdtölte után. Ezzel szemben Helvetiának nagyon jól vihették a szekerét az urai, mert az a pénz bezzeg egyre többet ért. Így aztán a helvetiai pénzben megállapított havi pensio egyre több pengőt vitt el. Ráadásul, mert ugyebár a szegény embert az ág is húzza, emberünknek egy nap a számadó gazda is kiadta az útját és munka nélkül maradt. Akkoriban pedig a vármegyében még kicsattanó egészséggel és bivaly erővel sem talált munkát az egyszerű kétkezi ember, nemhogy félig vakon!

A szegény ember nagy búskomorságnak esett. Töprengett hét nap és hét éjszaka, hogy mitévő legyen. Ha nem fizeti a pensiot, jön az in solidum apellat és a lókupec mindenét elviszi, még a kis viskóját, meg a szerszámait is. Igen ám, de a helvetiai pénz miatt több pengőt kéne lefizetnie a lókupecnek, mint amennyit a feleségével nagy keservesen ketten meg tud tudnak keresni. A nincsből csak nem lehet valamit csinálni! Mérgelődött sokat, hogy miféle furmányos creditum az, ahol hónapról hónapra több a pensio, de tudta jól, hogy hiába mérgelődik, hiába dühöng, mert a vármegye, meg a törvény a lókupec oldalán áll. Kicsoda ő ahhoz, hogy szembe merjen szállni a lókupeccel meg a vármegyével?

Aztán egy áttöprengett éjszaka után megszületett a nagy ötlet: árendába adja a lovat és abból fizeti a pensiót a kupecnek. Így is tett. Hamarosan jelentkező is akadt, aki ugyan kifejezetten rossz arcú ember volt és a szegény ember nem is nagyon bízott benne, de nem volt mit tenni: meg kellett kötnie a contractust az árendáról, mert a lókupec már nagyon fenyegette, hogy még a házát is elárverezteti, ha nem fizet. A contractus tehát megköttetett, a rossz arcú ember leszámolta az egy havi pensiónak megfelelő árendát, aztán fogta a lovat és elvitte. Hősünk pedig boldogan szaladt a pensióval a lókupechez.

Ahogy letelt a hónap, emberünk ment a lóért, hogy visszavegye. A megbeszélt helyen ekkor már több rosszarcú ember fogadta, akik veszettül kiabálni kezdtek vele, szidalmazták, hogy micsoda hasznavehetetlen, ócska gebét adott árendába, hogy micsoda hitvány módon becsapta a bérlőjét, követelték, hogy most azonnal fizesse vissza az árenda felét, vagy lesz itt nemulass. Azzal fenyegették, hogy a pandúrokért küldetnek, mert hogy a lovát nem is lett volna szabad árendába adnia, mivel hogy a ló volt a creditum fedezete. A lókupecek által kötött furfangos contractusokban ugyanis benne foglaltatik, hogy a creditumból megvett lovat nem szabad árendába adni. Aztán végül a sok kiabálás és fenyegetőzés után a rossz arcú emberek gyűrűjében tehetetlenül, vaksin pislogó szegény embernek nagylelkűen felajánlották, hogy ha egy hónapra újból árendába adja a lovat, akkor nem esik bántódása és eltekintenek a hajdúk értesítésétől is. Mi mást is tehetett volna a szegény ember, mint hogy aláírja az újabb contractust. Ha tudta volna a szerencsétlen, hogy miféle emberekkel hozta össze a balsors! Ha tudta volna, hogy mindegyik visszatérő vendége volt a vármegyeház tömlöceinek és régi jó ismerőse minden vármegyei porkolábnak! De hát, nem tudta, mert honnan is tudta volna. Ő csak fizetni akarta a pensiót, ami egyre több és több lett. Ennyit akart csak a szerencsétlen.

Akkor látta utoljára a lovát. Mert ugye nem kell mondanom, higy soha nem kapta vissza a szegény jószágot a rosszarcú, haramia-külsejű emberektől. Ekkorra viszont már a lókupec is felmondta a contractust, előállt az in solidum apellattal és követelte a teljes tartozást, ami sokkal több volt, mint amennyibe a ló került. Még annál is sokkal több volt, amennyibe két ilyen ló került volna. A szegény ember addig nem is tudta, hogy ennyi pénz a világon van, amennyit a lókupec követelt tőle. A lókupec közölte vele, hogy amennyiben nem fizet, pör lesz és mindenét elviszi. „Mindenemet egy lóért”-gondolta keserűen a szegény ember, és nem is sejtette, hogy egy nagy angol író egykor, régen már írt valami hasonlót. Igaz, az a nagy angol író azt a hasonló mondatot egy király szájába adta. A királyok meg azt mondanak, amit akarnak.

Búnak ereszkedve ballagott el a komiszároshos, hogy bejelentse a lova ellopását. Bízott benne, hogy a pandúrok csak kézre kerítik a tolvajokat és megkerül a lova is. Bízott a pandúrokban. A komiszáros unott képpel meghallgatta a panaszát, írást vett fel róla, amolyan hivatalosat, aztán közölte, hogy majd értesítik, ha történik valami az ügyében. De nem történt semmi a világon. Illetve mégis, mert az történt, hogy kis idő elteltével kapott egy hivatalos papírt, hogy a denuntiatioja nyomán indult processust megszüntették. Hogy miért szüntették meg, azt ugyan nem értette meg a cirkalmasan megírt, mindenféle paragrafusokkal telerakott hivatalos papírból, de megszüntették az biztos, mégpedig ex cathedra.

A szegény ember most lett igazán szomorú és kétségbeesett: a lovát ellopták, a lókupec meg nap mint nap fenyegette az exsecutióval. Úgy érezte, hogy az egész világ összefogott ellene, nem védi meg senki, nem bízhat már senkiben. Pedig a java még csak ezután következett.

Egy nap ugyanis egy pandúr jelent meg a házuknák és egy törvényszéki hivatalos papírt, egy citatumot adott át neki, melyben az állt, hogy a tiszti ügyész criminalis processust indított ellene, amiért árendába adta a hitelre vásárolt lovát. Tekintettel arra, hogy a contractus értelmében a ló a creditum fedezetének tekintendő, az árendába adással az adós e fedezetet elvonta, mely cselekmény a törvény szerint delictumnak minősíttetik.

Na, most lett aztán nagy a baj: az exsecutió, a lova ellopása után még egy criminalis processust is a nyakába kapott a szegény ember. Fogalma sem volt róla, hogy miként lehet az, hogy az ő lovát lopták el, mégis belőle lett vádlott, de hát ezek a törvények már csak ilyen furfangosan vannak megírva: nem az egyszerű, szegény ember józan eszének való a megértésük. Azt sem értette, hogy miért akarják megbüntetni azért, mert ki akarta fizetni az adósságát. Hiszen nem akart ártani senkinek. Az árendába adás az egyetlen lehetséges módja volt annak, hogy fizetni tudja a mindig több és több fizetnivalót a lókupecnek. Miért nem őt védte meg a vármegye a lókupeccel és a tolvajokkal szemben? Miért engedte, hogy a lókupec helvetiai pénzben és ne jó magyar pengőben számolja a creditumot? Miért engedte, hogy se lóhoz, se hitelhez nem értő emberek csinálják a contractusokat? Miért engedi a törvény, hogy olvasni nem tudó, egyszerű emberek orra alá dugják a contractusokat, enélkül, hogy elmagyaráznák nekik, hogy mi áll benne? Miért engedi mindezt a vármegye?

Mit tehetett mást, elballagott a törvényszékre. A bíró urak becsületére legyen mondva, hogy a második tárgyalásra már kapott egy tiszti ügyészt is patrónusnak, mivel hogy majdnem teljesen vak volt az istenadta. Hosszú ideig tartott a processus, a törvényszék tisztességgel meghallgatott mindenkit, akit lehetett, még a lókupec emberét is behívatta. Aztán a judíciumban megállapította, hogy hősünk elkövette a delictumot, hiszen tudhatta volna, hogy nem adhatja árendába a lovát, s hogy mégis ezt tette, a lókupecnek kárt okozott, mert nem tudta követelését a lóból kielégíteni. Hiába érvelt a patrónus tiszti ügyész, hogy hát végül is a saját lovát adta árendába, meg hogy nem is tudta, hogy ezt nem szabad, mert a lókupec embere annak ellenére nem mondta el ezt neki, hogy tudta, hogy a szerencsétlen nem képes elolvasni a contractust. A vádló tiszti ügyészt és a törvényszék tagjait az sem győzte meg, hogy a vádlott végül is csak jót akart az árendába adással, mert abból akarta fizetni a hitelt, aminek egyre több és több lett a pensiója, így aztán a cselekménye nem lehetett veszélyes a közönségre nézve. Ráadásul az, hogy a creditum fedezete elvonatott, a ló ellopása miatt következett be, nem a bérbe adás folytán, így aztán a szegény ember ezért felelőssé nem tehető. A verdict kimondatott: a szegény ember bűnös, dictum-factum. Igaz, büntetést nem kapott, csak próbát.

Láthatjátok, hogy ez a történet amolyan fordított Lúdas Matyira sikeredett, mivel hogy azzal a mesével szemben ebben a históriában a vármegye vert végig háromszor a szegény emberen: először, amikor engedte, hogy a gátlástalan, kapzsi lókupecek ilyen, helvetiai pénzben megszámolt, gyalázatos contractusokat kössenek hozzá nem értő embereik által a szegényekkel, másodszor, amikor a vármegye pandúrai képtelenek voltak előkeríteni a lovát és megbüntetni a tolvajokat, s harmadszor, amikor a vádló tiszti ügyész és törvényszék évekig tartó criminalis processus alá vonta és a judíciumban bűnösségét megállapította.

Még ha csak mese lett volna, amit most elmondtam! De miként az elején mondtam nektek, s miként azt a nagytiszteletű versfaragó nagyszalontai tanító úr írta egyik nevezetes költeményében: „Nem mese az, gyermek.” Ez a kifordított Lúdas Matyi bizony így, ahogy elmondtam, megesett és az utolsó szóig igaz. Aki érti, okuljon belőle, mert nem minden tanulság nélkül való. A történetemnek azonban még nincs vége. Mert bár a szegény ember a judíciumban, mellyel a delictum megállapíttatott, nem kapott büntetést a törvényszéktől, s lehajtott fejjel elfogadta a verdictet, a patrónus tiszti ügyész apellációt jelentett be az ítélettel szemben a királyi ítélőtáblára. Majd az ott történtekről is beszámolok Nektek, a maga idejében.

 

Ezt a honlapot dr. Fülöp Botond, a Pécsi Ügyvédi Kamarában bejegyzett ügyvéd tartja fenn az ügyvédekre vonatkozó jogszabályok és belső szabályzatok szerint, melyek az ügyféljogokra vonatkozó tájékoztatással együtt a http://www.magyarugyvedikamara.hu honlapon találhatók.

Elérhetőség

Dr. Fülöp Botond Pécs, Király u. 15.

Komló, "Tröszt" irodaház
Pécsi út 1.
Tel./Fax: +36.72/281-299
Mobil: +36.70/592-7517
drfulopbotond@gmail.com