Karácsony: ablak a csodára

Ilyenkor, a Karácsony előtti időkben, kinek ne jutnának eszébe minduntalan a régi Karácsonyok. Azok a régi, gyemekkori Karácsonyok, amikor még nem csak a csöppnyi megpihenést, a mindennapos gondok tengeréből kibukkanó oázisos szigetet, a szeretteinkkel együtt átélendő boldog, meghitt pillanatokat és a hangulatos, bejglis-kocsonyás reggeleket jelentették az ünnepek, hanem a Titkot és a Csodát is. Sőt, minden más előtt legfőképpen ezeket jelentették: a Titkot és a Csodát. Amikor a Karácsony még ablak volt a Csodára.
 
Mert a gyermek még hisz a Csodában és hisz abban, hogy az élet telis-tele van kifürkészendő Titkokkal. Akar is és tud is hinni. Nem fogadja el, hogy az élet nem több annál, mint amit nap mint nap átél és tapasztal. Kell lennie egy másik "dimenziónak, melyért érdemes élnie, s melyet csupa olyasféle dolgok és lények népesítenek be, mint amilyeneket a mesékben hallott, a könyvekben olvasott és a képzeletében kitalált magának. Egy világnak, melyben a sok Csoda és a sok Titok mind arra vár, hogy a gyermeki lélek kikutassa, felfedezze, de legalábbis sóvárogjon utána. A Karácsony egy ablak erre a másik világra, egy ablak a Csodára. Gyermekkorunkban ez az ablak egyszer egy évben, azon a csillagtalan, misztikus, fenyőillatú estén kinyílik, kilesünk rajta, és ha meg nem is látjuk a Csodát, de odabent, a lelkünkben érezzük a jelenlétét és elönt bennünket az a misztikus érzés, hogy részesei lehettünk. Hiszen a Csoda talán éppen attól Csoda, hogy nem látható, csak érezni és elképzelni lehet. Már gyermekként is tudjuk, hogy az angyalokat nem vehetjük észre, csak gyertyás-templomos illatukat érezhetjük és a szárnyuk suhogását hallhatjuk. Vagy csak sejthetjük. De nekünk akkor ez is elég, hiszen gondolkodásunkat nem köti gúzsba még a tudatosságra törekvés beteges mániája. Még tudunk hinni abban, amiben hinni akarunk. És még tudunk látni a lelkünkkel is.
 
Aztán, ahogy múlnak az évek és különféle "ringyók rabságába" esünk, becsukódik ez az ablak, s nem nyílik ki többé. Még Szenteste sem. Legfeljebb csak néhány kiválasztottnak, akik elég bölcsek, nemeslelkűek, vagy éppen - mint a költő azon a "részeges" hajnalon - már elég betegek ahhoz, hogy még egyszer - amolyan fájdalmasan szép búcsúajándék gyanánt - egy ihletett pillanatban újra megnyíljon szemük a Csodára.
 
Minálunk Szenteste délelőttje "hagyományosan" veszekedősen, idegesen, ingerült szócsatákban telt el. Édesapám reggel, vagy inkább kora délelőtt nekiállt, hogy a kolbászvágásra is alig-alig alkalmas, ócska kis bicskájával és a maga magyartanáros kézügyességével belevarázsolja a fenyőfa törzsét a karácsonyfatalpba, melyet alkotói - soha nem fogom megérteni miért - sokkal inkább seprűnyélre, mintsem fenyőfára méreteztek. Miközben ezen lázas munkálatok folytak, édesanyám - meglehetősen kevés asszonyi diplomáciai érzékről tanúbizonyságot téve - minden évben kijelentette, hogy édesapámnak sikerült a legrondább fenyőt kiválasztania, amit rajta kívül senki nem vett volna meg, és az árus igazán boldog lehetett, hogy "talált egy marhát", aki elhozta, Közben pedig már sütötte a karácsonyi süteményt, amit a három drágalátos fia persze Karácsony első napjának délutánjára teljesen elpusztított, így szegénynek 26-án délelőtt már újra a tűzhely körül kellett forgolódnia, hogy a délután érkező vendégeket meg tudja valamivel kínálni. Aztán, miután a fenyőfa-faragás befejeződött és sikerült nagy nehezen belekínlódni a törzset a talpazatba, édesapám elment a halért, amiből édesanyám hamarjában előkészítette az ünnepi vacsorát. Miután ezzel is végzett, a már kellőképpen megvadult három fiát "vette kezelésbe", hogy délutánra valahogy "partiképes" állapotba hozza őket: ünneplős inggel, nadrággal, kisuvickolt cipővel, ahogy a Megváltó születését várni illik.
 
Szegény nagymamámat korán elvitte a szíve és az öt gyerek felnevelésének minden terhe, nyűge, nehézsége. Így aztán kialakult az a szokás, hogy a Szenteste délutánján nagypapám belvárosi lakásában gyűlt össze az egész család, hogy ezzel is enyhítsük fájdalmát, szomorú magányát. Mi, gyerekek, persze végig a búcsúzkodás boldog pillanatát vártuk, hogy az ünnepi jókívánságok elmondása után a néptelen, sötét belvárosi utcában beüljünk végre az autóba és elinduljunk hazafelé, az egyelőre még sötétbe burkolózó lakásba, melyet azonban már megtölt a Titok és ahol hamarosan megszületik a Csoda. Az úton hazáig az autó hátsó üléséről figyeltem áhitattal az eget, a karácsony esti sötét égboltot, melyet, mint valami modern rendező által tervezett trendi filmalkotásban, mozdulatlanná dermesztett a boldog végkifejlet előtti roppant feszültség. Milyen hosszú volt az a néhány perces autózás! S milyen hosszú volt odahaza a várakozás a kisszobában, míg végre megszületett a Csoda, fellibbent a fátoly a Titokról, és a nagyszobában halkan felcsendült a hívogató szózat: "Kicsi gyermek látni, jertek, pásztortársak..."
 
"Kicsi gyermek látni, jertek pásztortársak..." - azóta is ez a minden Karácsonykor hallott és lelkembe vésődött dallam motoszkál bennem minduntalan a Karácsony előtti időkben. Akkoriban egyetlen karácsonyi bakelitlemezünk volt csupán, arról szóltak az ünnepi dalok. Még arra is emlékszem, hogy havas fenyőfák voltak a borítóján. Ma már vagy húsz CD-lemez sorakozik a polcon, rajta minden kor és minden égtáj karácsonyi melódiáival. A hatalmas, emberekkel tömött bevásárlóközpontokban is többnyire divatos, angol dallamok hivatottak ünnepi hangulatot teremteni a pénzüket lázas igyekezettel költők számára. Mégis, számomra máig a "Kicsi gyermek.." a Karácsony egyetlen és igaz melódiája, hiszen ez a dal egy régen elmúlt kor máig megmaradt emléke, azé a koré, amikor Karácsony este még kinyílt az ablak, melyen át megláttam a Csodát és meglestem a Titkot.
 
Édes Jézusom! Lásd, én nem kérek Tőled semmit ajándék gyanánt. Megadtál nekem már mindent, amire lelkem békéjéhez és szívem boldogságához szükségem van. De ha egyszer, csak egyszer még az életben újra ki tudnék nézni azon az ablakon, olyan őszinte hittel és olyan remegő áhítattal, ahogy gyerekkoromban minden áldott Szenteste megtettem, az lenne az én felnőttkorba szürkült életem legnagyobb és legszebb karácsonyi ajándéka!
 
2015.adventjén

 

Ezt a honlapot dr. Fülöp Botond, a Pécsi Ügyvédi Kamarában bejegyzett ügyvéd tartja fenn az ügyvédekre vonatkozó jogszabályok és belső szabályzatok szerint, melyek az ügyféljogokra vonatkozó tájékoztatással együtt a http://www.magyarugyvedikamara.hu  honlapon találhatók.

Elérhetőség

Dr. Fülöp Botond Pécs, Király u. 15.

Komló, "Tröszt" irodaház
Pécsi út 1.
Tel./Fax: +36.72/281-299
Mobil: +36.70/592-7517
drfulopbotond@gmail.com