Rongálás vétsége és garázdaság vétsége

Ezt a védőbeszédet meghatalmazott védőként mondtam el az elsőfokú bíróság előtt. A bíróság védencem bűnösségét egy rendbeli garázdaság vétségében megállapította és őt próbára bocsátotta, míg az ellene két rendbeli rongálás vétsége miatt emelt vád alól felmentette, a sértett polgári jogi igényét pedig egyéb törvényes útra utasította.

 

Tisztelt Járásbíróság!

 

Az ügyészség védencemet két rendbeli kisebb kárt okozó rongálás vétségével és egy rendbeli garázdaság vétségével vádolja.

 

Az első vádpontban foglalt cselekmény vonatkozásában a kisebb kárt okozó rongálás vétségére alapított vád védencem azon – állítólagos – cselekményén alapul, hogy egyes, A sértett tulajdonát képező informatikai és híradástechnikai eszközöket 2018. május 13-án a sértett ... ingatlanában megrongált oly módon, hogy azokra vizet öntött, illetve azokat megtaposta. A vádirat szerint a szóban forgó eszközök a rongálás következtében működésképtelenné váltak, így a rongálási kár összege megegyezik a szóban forgó eszközöknek a nyomozó hatóság által kirendelt igazságügyi informatikai szakértő által megállapított bruttó kiskereskedelmi beszerzési árainak összegével, 73.450,- Ft-tal.

 

Ezen vádpont vonatkozásában a tisztelt Bíróság által eldöntendő kérdések a következők:

 

1. megállapítható-e kétséget kizáró bizonyossággal, hogy a vádiratban foglalt cselekményt bárki elkövette,

2. amennyiben igen, úgy megállapítható-e kétséget kizáró bizonyossággal, hogy a cselekményt védencem követte el, s végül,

3. megállapítható-e kétséget kizáró bizonyossággal, hogy védencem a cselekménnyel az ötvenezer forintos bűncselekményi értékhatárt meghaladó összegű kárt okozott.

 

Ha ezen kérdések közül akár csak egyre is nemleges válasz adandó, védencemet az ellene emelt vád alól fel kell menteni.

 

Álláspontom szerint ugyanakkor mindhárom kérdésre nemleges válasz adandó. A nyomozás és a tisztelt Járásbíróság előtt lefolytatott bizonyítási eljárás alapján sem az nem állapítható meg ugyanis kétséget kizáró bizonyossággal, hogy a vád alapját képező bűncselekményt egyáltalán bárki is elkövette, sem pedig az, hogy ha történt is tényállásszerű cselekmény, azt védencem követte el. Ezen túl, a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján nem állapítható meg kétséget kizáró bizonyossággal a rongálási kár összege sem, így nem tekinthető bizonyítottnak, hogy a cselekménnyel okozott kár meghaladta az 50.000,- Ft-os bűncselekményi értékhatárt, s ennél fogva a cselekmény bűncselekménynek minősül.

 

Mivel védencem a terhére rótt cselekmény elkövetését az eljárás folyamán végig konzekvensen tagadta, azt kell a tisztelt Bíróságnak megvizsgálnia és mérlegelnie, hogy a rendelkezésre álló bizonyítékok védencem tagadásával szemben alkalmasak-e az előzőekben említett mindhárom kérdés vonatkozásában a kétséget kizáró bizonyosság megalapozásához.

 

Ami az első kérdést illeti, vagyis, hogy megállapítható-e kétséget kizáró bizonyossággal az, hogy a vádiratban foglalt cselekményt bárki is elkövette, a következőket szeretném kiemelni.

 

Tény, hogy a vádiratban leírt tárgyakat megrongált állapotukban egyetlen egy hivatalos személy sem látta és nem vizsgálta meg! Úgy folyt le tehát az egész büntetőeljárás – a nyomozástól a vádemelésen át egészen a bírósági eljárásig bezárólag -, hogy mind a rongálás ténye, mind annak módja, mind annak következményei, mind pedig a megrongált eszközök köre kizárólag három, egymással részben rokoni, részben érzelmi viszonyban álló, de mindenképpen egymáshoz közel álló ember vallomásán alapul, anélkül, hogy a tanúk által elmondottak valóságát a nyomozó hatóság az egyébként szokásosnak tekinthető nyomozati cselekmények – szemle, lefoglalás - elvégzésével ellenőrizte volna. A nyomozati iratokban fellelhető rendőrségi dokumentumok igazolják, hogy A bejelentését követően nem történt rendőri intézkedés és a rongálással kapcsolatos bejelentést követően sem a helyszín megtekintésére, sem szemle lefolytatására, sem pedig a megrongált tárgyak megtekintésére és lefoglalására nem került sor. Joggal vetődik fel a kérdés: hogyan történhetett meg ilyen alapvető szakmai mulasztás? Hogyan lehetséges, hogy a nyomozó hatóság egy nyomozás során egyáltalán nem kíváncsi a corpus delictire és hogy lehetséges, hogy nem hogy az elkövetési tárgyak lefoglalását, de még a megtekintését sem tartja szükségesnek? Ennyire megbíztak a sértettben? Ez volt az első szakmai hiba és mulasztás a nyomozó hatóság részéről. A a tárgyaláson úgy nyilatkozott, hogy a nyomozó hatóság kifejezetten felhívta, hogy a megrongált tárgyakat vigye be magával a rendőrségre, ő azonban ennek a felhívásnak nem tett eleget, s a nyomozó hatóság szemet hunyt efölött is (lsd. 12. sz. jkv., 7.o., 1. és 2. bek.). Második szakmai hiba, illetve mulasztás. A helyszíni szemle lefolytatásának elmulasztása egyébként azon okból kifolyólag is kifejezetten érthetetlen, hogy a nyomozás több százezer forint összegű készpénz ellopása miatt indult meg, s a helyszínen maradt pénztárcán, illetve a pénztárcát rejtő bútorfiók fogantyúján minden bizonnyal ott voltak az elkövető ujjlenyomatai, de a nyomozó hatóság valamiért ezen nyomokra sem volt kíváncsi. (Harmadik szakmai hiba, illetve mulasztás a nyomozó hatóság részről.)

 

A cselekmény védencem általi elkövetésének bizonyítottsága tekintetében pedig a következőket kell figyelembe venni.

 

Mindenek előtt tényként rögzíthető, hogy a cselekménynek nem volt szemtanúja és a védencem általi elkövetésre vonatkozóan semmilyen közvetlen bizonyíték nem áll rendelkezésre. A cselekménnyel összefüggésbe hozható tárgyakon nem került rögzítésre sem védencem ujjlenyomata, sem más, vele összefüggésbe hozható egyéb nyom. Ugyancsak kétségbevonhatatlan ténynek tekinthető, hogy az állítólagos rongálás következményeit B és élettársa, C fedezte fel, mégpedig csupán azt követően, hogy a vádlott gyermekével és A-val eltávozott az ingatlanból. A vádlott eltávozásáig tehát a rongálást senki nem észlelte, a sértett, vagyis A pedig csak a hazaérkezését követően, vagyis jóval később szembesült annak következményeivel. Mindezekből először is levonható az a következtetés, hogy a rongálást – ha valóban megtörtént – elkövethette valaki a vádlott távozását követően is. Az elkövetés tekintetében – a vádlott mellett – elméletileg három személy jöhet szóba, akik a vádlott és a sértett távozását követően az ingatlanban maradtak, nevezetesen B, C és az utóbbi gyermeke, aki négy éves volt a cselekmény elkövetésének időpontjában.

 

Ami mindenek előtt az utóbbit, vagyis C gyermekét illeti, megállapítható, hogy az ő vonatkozásában a vallomások az ügy szempontjából lényeges kérdésben jelentős mértékben eltérnek egymástól. Az ügy szempontjából lényeges kérdés az, hogy mindvégig aludt-e a gyermek a cselekmény elkövetése szempontjából releváns időtartományban. Ha ugyanis ez nem állapítható meg kétséget kizáró bizonyossággal, akkor nem lehet kizárni azt sem, hogy a cselekményt, vagyis a tárgyak vízzel való leöntését ő követte el, mely feltevés lehetősége viszont kizárja a kétséget kizáró bizonyosságot a vádlott bűnössége vonatkozásában.

 

Az nem képezi vita tárgyát, hogy a gyermek az ingatlanban tartózkodott a cselekmény időpontjában, hiszen az eljárás minden résztvevője kivétel nélkül ezt állítja. Az is rögzíthető a vallomások alapján, hogy a kisgyermekre nem figyelt senki, mivel a jelen lévő személyek – a vádlotton kívül – mindannyian az udvaron dolgoztak. Míg ugyanakkor A és a fia azt állította, hogy a gyermek a cselekmény elkövetése szempontjából releváns időtartományban mindvégig aludt, mégpedig pont ugyanabban a szobában, ahol a cselekmény történt, addig mind a vádlott, mind pedig D tanú egyértelműen kijelentette, hogy C gyermeke nem  aludt, hanem kint volt velük az udvaron (12. sz. jkv., 13.o.). Ráadásul ugyanígy nyilatkozott a gyermek édesanyja C is (12. sz. jkv., 15.o.), aki ebben a vonatkozásban a legautentikusabb tanúnak tekinthető, hiszen az ő gyermekéről van szó. A vádlotton kívül tehát két tanú is azt állította – A-val és fiával, B-vel szemben -, hogy C kisfia nem aludt, amikor a vádlott az ingatlanban tartózkodott, illetve amikor onnét A-val eltávozott. Ráadásul, A és fia, B ezzel kapcsolatos nyilatkozatának valósága is megkérdőjelezhető a bizonyított tények alapján. A ugyanis legfeljebb csak azt állíthatta, hogy a gyermek addig aludt, amíg ő el nem távozott, de azt nem állíthatta, hogy ezt követően nem ébredt fel, fia, B pedig nem állíthatja teljes bizonyossággal, hogy a gyermek mindvégig aludt, hiszen saját elmondása szerint be sem ment a házba, amíg a vádlott az ingatlanban tartózkodott. Ilyen körülmények között nem lehet kétséget kizáró bizonyossággal megállapítani, hogy C gyermeke aludt akkor, amikor a vádlott az ingatlanból eltávozott, következésképpen azt sem lehet kétséget kizáró bizonyossággal kijelenteni, hogy a gyermek nem követhette el a cselekményt a vádlott eltávozását követően. Ami azonban talán a leglényegesebb momentum, az az, hogy C bíróság előtt tett tanúvallomása szerint a gyermeke ébren volt a vádlott távozása és a rongálás következményeinek felfedezése között eltelt időben. Idézem: „Amikor megérkeztem (a vádlott) még ott volt, de nem mentem be rögtön a házba, körülbelül az érkezésemet követően 5 perc múlva mentem be. A gyermekem nem volt bent a házban, kint játszott az udvaron, ha jól emlékszem.” (12. sz. jkv., 15.o., 8.bek.). D tanú szerint viszont 30 perc telt el attól kezdve, hogy a vádlott eltávozott az ingatlanból, addig, amíg C bement a házba (12. sz. jkv., 13.o.). A gyermek tehát kétségkívül elkövethette a cselekményt a vádlott távozását követően és azt megelőzően, hogy C vagy ifj. B bement a házba, mely időintervallum – az eltérő tanúvallomások alapján – néhány perctől 30 percig terjedhetett.

 

C gyermekén kívül azonban elkövethette a cselekményt B és/vagy C is. Természetesen joggal vethető fel a kérdést, hogy mi motiválta volna őket a cselekmény elkövetésében, de erre a kérdése nagyon egyszerűen és nagyon röviden lehet válaszolni: pontosan ugyanaz, mint a vádlottat a vádirat szerint, nevezetesen a bosszúállás, az elégtételadás, a kellemetlenség, bosszúság, nehézségek okozásának szándéka. Míg a vád abból indul ki, hogy a vádlott haragot érzett a sértettel szemben, a lefolytatott bizonyítási eljárás alapján ugyanez elmondható B-re is a vádlott viszonylatában. A vádlott B által is megerősített állítása szerint ugyanis a feljelentése alapján korábban testi sértés vétsége miatt büntetőeljárás indult B-vel szemben, mely eljárás miatt B-nek évet kellett halasztania a rendészeti iskolában. B-nek tehát kétségkívül volt oka haragudnia a vádlottra, s nyilván bizonyos elégtételt érzett amiatt, hogy az őt korábban feljelentő és ellene büntetőeljárást kezdeményező vádlott ellen is büntetőeljárás indult, és – minő véletlen! - pont az általa felfedezett cselekmény következtében. B és C szerepének vizsgálatakor nem lehet továbbá eltekinteni attól a ténytől sem, hogy B és C – egymástól függetlenül – lényegében véve szó szerint megegyező tartalmú tanúvallomást tettek a nyomozó hatóság előtt. Idézem:

 

- „Apu be akart menni a házba átöltözni, de (a vádlott) azt nem engedte, hirtelen sietős lett neki, de akkor ennek nem tulajdonítottunk jelentőséget.” - nyilatkozta B. „(B) be akart menni a házba átöltözni, de (a vádlott) azt nem engedte, hirtelen sietős lett neki, de akkor ennek nem tulajdonítottunk jelentőséget.” - mondta szinte szó szerint ugyanazt C.

 

- Miután apu és (a vádlott) elmentek, én bementem a házba a szobámba, és láttam, hogy vízben álltak a műszaki cikkeim és a falam is vizes volt, emellett minden fel volt túrva a házban.” - nyilatkozta B. „Miután ők elmentek, mi bementünk a házba és (B) szobájában láttam, hogy vízben álltak a műszaki cikkeim és a fala is vizes volt, emellett minden fel volt túrva a házban.” - mondta ismét szinte szó szerint ugyanazt C.

 

- „Mind e mellett a másik szobában is volt egy elektromos kulcstartó, amit láthatón megtaposott és az édesapám hálószobájában is fel volt dúlva minden, fiókok meg egyebek, onnan pedig ellopta apu pénzét, amit a ruhásszekrényben tartott. A nappaliban tárolt távirányítók is le voltak öntve vízzel. Én ekkor felhívtam aput és elmondtam neki, hogy mi történt, majd, amikor apu hazajött, ő is látta mindezt, értesítette a rendőrséget...” - nyilatkozta továbbá B, s C ezzel kapcsolatban is szinte szó szerint ugyanazt mondta: „Mind e mellett a másik szobában is volt egy elektromos kulcstartó, amit láthatón megtaposott és (B) édesapjának hálószobájában is fel volt dúlva minden, fiókok meg egyebek, onnan pedig eltűnt 300.000,- Ft A nappaliban tárolt távirányítók is le voltak öntve vízzel. Joci ekkor felhívta az apukáját, elmondta neki, hogy mi történt, majd, amikor ő hazajött, és meglátta mindezt, értesítette a rendőrséget.”

 

Itt tehát nem arról van szó, tisztelt Bíróság, hogy a vallomások tartalmilag hasonlóak, hanem arról, hogy a vallomások – még a használt kifejezések, szófordulatok tekintetében is - szó szerint megegyeznek, ami pedig a tanúk előzetes összebeszélésére, felkészülésére, a vallomásuk előzetes egyeztetésére, sőt kidolgozására és megtanulására enged következtetni. Ez a körülmény pedig nyilvánvalóan gyengíti a tanúk szavahihetőségét, hiszen az igazuk tudatában lévő, a valósággal mindenben egyező vallomást tevő tanúknak nincs szükségük előzetes egyeztetésre és felkészülésre.

 

B és C rendőrségen tett és a bírósági eljárás során előadott vallomásai ráadásul eltérnek egymástól. Míg ugyanis a nyomozó hatóság előtt – egymással érdekes módon szó szerint megegyezően – úgy nyilatkoztak, hogy - idézem „...a másik szobában is volt egy elektromos kulcstartó, amit láthatón megtaposott,...”, addig a bíróság előtt C már azt mondta, hogy csak később tudta meg, hogy a távirányító is vizes lett, és hogy több minden össze volt törve, illetve arra nem emlékezett, hogy látott-e kamerás kulcstartót, mint ahogy arra sem, hogy a rendőrségen azt mondta volna, hogy az meg volt taposva (12. sz. jkv., 15.o., 7.bek. és 16.o., utolsó bek.), B pedig kijelentette, hogy – idézem - „A kamerás kulcstartó és a távkapcsoló is a földön hevert, amikor bementem a házba, de taposás nyomát nem láttam a tárgyakon.” (23. sz. jkv., 2.o., 3.bek.) Ha viszont egyikük sem látott a házban megtaposott kamerás kulcstartót, akkor miért állították ezt mégis a rendőrségen és főleg miért egymással szó szerint megegyezően?

 

Mindezek alapján tehát megállapítható, hogy a cselekmény vádlott általi elkövetésére semmiféle közvetlen bizonyíték – sem szemtanú, sem tárgyi, biológiai vagy más jellegű bizonyíték - nem áll rendelkezésre, erre legfeljebb következtetni lehet B és C tanúvallomása alapján. Arra nézve sem lelhető fel semmilyen bizonyíték, hogy a cselekményre a vádlott ingatlanból történt eltávozását megelőzően – és nem azt követően - került sor. Ezzel szemben ugyanakkor megállapítható, hogy a cselekményt a vádlotton kívül három további személy is elkövethette, mivel a szóban forgó tárgyak a vádlott ingatlanból történt eltávozását követően is megrongálódhattak, s ezen időponttól a sértett hazaérkezéséig nem vitásan az ingatlanban tartózkodott B, C és az utóbbi négy éves gyermeke. Végül az is rögzíthető a lefolytatott bizonyítási eljárás alapján, hogy B-nek volt oka haragudnia a vádlottra, vagyis volt indítéka olyan cselekmény elkövetésére, melynek következtében a korábban ellene büntetőeljárást kezdeményező vádlott ellen indul büntetőeljárás. Mindezen körülmények figyelembe vételével, közvetlen bizonyíték hiányában és tekintettel a vádlott tagadására, valamint más személyek általi elkövetés ki nem zárható lehetőségére, tovább a cselekmény következményeit észlelő két tanúnak az előzetes egyeztetés egyértelmű jeleit mutató és részben ellentmondásos vallomására is, nem állapítható meg kétséget kizáró bizonyossággal, hogy a vádlott követte el a terhére rótt cselekményt.

 

Mindezeken túl, a nyomozás és a bizonyítási eljárás adatai alapján nem tekinthető bizonyítottnak a rongálási kár értéke sem, s így nem állapítható meg kétséget kizáró bizonyossággal, hogy a cselekménnyel elkövetett rongálási kár meghaladta a bűncselekményi értékhatárt.

 

A nyomozás előzőekben már említett furcsaságai, hibái és mulasztásai mellett annak legkülönösebb mozzanata kétségkívül a rongálás kár megállapítása érdekében lefolytatott - úgynevezett - szakértői bizonyítás volt. Ezzel kapcsolatban mindenek előtt azt kell rögzíteni, hogy a szakértői vizsgálatra 2018. szeptember 11-én került sor, a cselekmény pedig négy hónappal korábban, május 13-án történt. Újabb kérdés vetődik tehát fel: miért várt a nyomozó hatóság négy hónapot a szakértő kirendelésével? (Negyedik szakmai hiba, illetve mulasztás.) A szakértő tehát – kirendelését követően - 2018. szeptember 11-én megjelent a sértett ingatlanában és ott megtekintette, valamint lefényképezte a sértett által neki megmutatott tárgyakat. De vajon teljes mértékben bizonyosra vehető, hogy a szakértő valóban az állítólagosan megrongált eszközöket tekintette meg? Nem, nem vehető bizonyosra, tisztelt Bíróság, mivel a tárgyak végig a sértett birtokában voltak, azokat a nyomozó hatóság – miképp az előzőekben kiemeltem - nem foglalta le, a cselekményt követően szemlére nem került sor, a nyomozó hatóság a megrongált tárgyak azonosító adatait nem rögzítette, így ezen adatokat a kirendelő határozatban nem tudta feltüntetni, a tárgyakról fényképeket nem készített, következésképpen a szakértő által a neki megmutatott eszközökről készített fényképek – a tárgyak azonosságának ellenőrzése végett – nem vethetők össze a közvetlenül a cselekményt követően a nyomozó hatóság által készített fényképfelvételekkel. Erre a nyilvánvaló hiányosságra egyébként még maga, a szakértő is felhívta a nyomozó hatóság figyelmét a szakvéleményében – idézem -: „A kirendelő határozatban egyedi azonosító megadása nélkül felsorolt eszközöket a kirendelő hatóság nem bocsátotta Szakértő rendelkezésére. Az eszközök nem kerültek lefoglalásra, így az eszközök pontos azonosítására nem kerülhetett sor.” Az állítólagosan megrongált tárgyakról a sértett csatolt csupán fényképfelvételeket a nyomozó hatóság számára. A rongálási kár alapját képező igazságügyi szakvélemény már pusztán ezen alapvető hiba, vagyis az elkövetési tárgyak és a szakértői – nevezzük így – vizsgálat alapját képező tárgyak azonosságának bizonyítatlansága folytán kirekesztendő a bizonyítékok közül!

 

Ez azonban még nem minden, mert a szakértői bizonyítás még egy további alapvető hibában is szenvedett, mely már az ötödik említett súlyos szakmai hiba, illetve mulasztás volt a nyomozó hatóság részéről. A nyomozó hatóság ugyanis a kirendelő határozatában nem hívta fel a szakértőt a tárgyak megrongálása tényének, illetve a sérülések jellegének, mértékének és következményének megállapítására. Más szóval: a szakértő úgy állapított meg rongálási kárt, hogy maga a rongálás ténye nem képezte vizsgálata tárgyát! A szakértői vizsgálat a tárgyak állapotára, sérüléseire, működésre való alkalmasságára és az esetleges megrongálódásukra nem tért ki, a szakértő ezen körülményeket nem is vizsgálta, s ezt a rendőrség megkeresésére adott válaszában kifejezetten meg is erősítette. Ezt követően, észlelve a hibát, a nyomozó hatóság fél évvel a szakértői – nevezzük így - „vizsgálatot” és 10 hónappal (!) a cselekményt követően – ügyészi utasításra – telefon útján felhívta a szakértőt annak közlésére, hogy az általa vizsgált műszaki cikkeken észlelte-e rongálódás, vízzel leöntés, megtaposás nyomait, mely felhívásra a szakértő határozott nemmel felelt, egyben közölte, hogy az nem is érdekelte, mert neki csak a rongálási kárt kellett megállapítania, de azt nem, hogy meg is vannak-e rongálva a szóban forgó eszközök. Mi következik mindebből?

 

Mindenek előtt az, tisztelt Bíróság, hogy a szakértő olyan tárgyak tekintetében állapította meg szakértőileg a rongálási kárt, melyen – szakértőileg – nem tapasztalta megrongálás jeleit! A kirendelt igazságügyi szakértő szerint tehát a rongálás ténye nem feltétele a rongálási kárnak! Számomra azonban kifejezetten érthetetlen, hogy egy igazságügyi szakértő hogyan állapíthat meg rongálási kárt olyan tárgyak vonatkozásában, melyeken nem észleli rongálódás jeleit és nem vizsgálja meg a rongálódás következményeit? Kijelenthető tehát, hogy a szakértő a véleményében valójában nem a rongálási kárt határozta meg, hanem csupán a használt termékre vonatkozó bruttó kiskereskedelmi árakat kereste ki az internetről keresőprogram segítségével, 138.000,- szakértői díj ellenében. Kissé leegyszerűsítve: szakértőileg „kiguglizta” ezeket az értékeket anélkül, hogy megvizsgálta volna azt, hogy a neki bemutatott eszközök – működésképtelenségük okán – valóban cserére szorulnak-e. A használt termékre vonatkozó bruttó kiskereskedelmi ár ugyanis nyilvánvalóan csak abban az esetben lenne megfeleltethető a rongálási kárral, ha szakértőileg megállapításra került volna, hogy az eszközök egyrészt használhatatlanok, másrészt pedig javíthatatlanok, vagyis valóban cserére szorulnak. Ez azonban nem, hogy nem történt meg, hanem maga a szakértő nyilatkozott úgy, hogy a neki fél évvel a cselekményt követően bemutatott eszközökön semmiféle rongálódást nem észlelt.

 

Ez pedig nem jelent mást, tisztelt Bíróság, mint hogy védencem olyan tárgyak megrongálásának vádjával áll bíróság előtt, mely tárgyakkal kapcsolatban igazságügyi szakértő állapította meg, hogy azokon rongálódás jelei nem láthatók!

 

Mindazt, ami a nyomozás során szakértői bizonyítás címén folyt, azt csak a jogszerűtlen, szakszerűtlen és komolytalan jelzőkkel lehet illetni. A szakvéleménynek nevezett dokumentum színvonalát egyébként jól mutatja az is, hogy a 3.3. pontban írtak a kirendelés alapjául szolgáló ügyhöz egyáltalán nem kapcsolódnak, minden bizonnyal tévedésből „bent maradtak” egy korábbi szakvéleményből.

 

Mindezeken túl, a rongálási kár vádiratban foglalt összegének helytállóságát – az előzőekben elmondottak szerinti alapvető bizonyítatlanságon túl – további körülmények is megkérdőjelezik. Nevezetesen arról van szó, hogy a szakvélemény mellékletében lévő fényképfelvételeken egyáltalán nem láthatók a sértett, a fia és a C által állított rongálódások, a tárgyak kifejezetten jó állapotban lévőnek, sérülésmentesnek tűnnek és a sértettek által csatolt fényképeken is csupán egy távkapcsoló látszik rossz állapotban lévőnek. Ezen túl, az internetszolgáltató válaszában - A nyomozó hatóságnak tett állítását megcáfolva – arról tájékoztatta a nyomozó hatóságot, hogy soha nem biztosítottak A számára routert és soha nem cserélték az eszközt! A szolgáltató válasza értelmében továbbá A az első hibabejelentést a cselekményt követően egy hónappal, 2018. június 10-én tette meg. Erre vonatkozóan nem adott elfogadható magyarázatot a tárgyaláson sem, idézem: „A szolgáltatónak azért csak egy hónappal később jeleztem a hibát, mert nem tudtunk semmit használni a megrongálódott műszaki cikkek közül.” (12. sz. jkv., 7.o.) Miért várt volna A egy hónapot a hiba bejelentésével? Ha valóban semelyik eszközt nem tudták használni a cselekményt követően, az pontosan a hibabejelentés mielőbbi megtételét indokolta volna. Ugyancsak a szolgáltató nyomozó hatóság részére adott nyilatkozatából derül ki, hogy a hibajavítás során a munkatársai vízzel történő leöntésre utaló nyomokat nem találtak, véleményük szerint az eszközök nagy valószínűséggel a felmosási nedvesség tartós hatása miatt károsodtak meg.

 

Tehát nem csupán az igazságügyi szakértő nem fedezett fel a tárgyakon rongálási nyomokat, hanem a kábelszolgáltató munkatársai sem!

 

Összefoglalva: az első vádpont szerinti cselekmény vonatkozásában a nyomozó hatóság olyan alapvető szakmai hibákat vétett, melyek következtében még az sem állapítható meg kétséget kizáró bizonyossággal, hogy egyáltalán megtörtént a bűncselekmény. A bejelentést követően nem került sor helyszíni szemlére, a nyomozó hatóság a megrongált tárgyakat nem tekintette meg, azokról jegyzőkönyvet nem vett fel, fényképeket nem készített, azonosító adataikat nem rögzítette, és nem is foglalta le azokat. Nem történt meg a tanúk által tett nyilatkozatok valóságának nyomozati cselekmények útját történt ellenőrzése, vagyis a nyomozó hatóság nem tett eleget tényállás-felderítési kötelezettségének. A nyomozó hatóság nem rögzített ujjlenyomatokat és nem végzett semmiféle nyomkutatást. Szakértő kirendelésére csupán négy hónappal a cselekményt követően került sor, s a kirendelő határozatban nem hívták fel a szakértőt a tárgyak megrongálásával kapcsolatos szakértői vizsgálatok elvégzésére A szakértő ráadásul kifejezetten úgy nyilatkozott, hogy a neki bemutatott eszközökön rongálódás jelei nem voltak észlelhetők és az internetszolgáltató is megcáfolta a sértett állításait. Mindazonáltal, még ha valóban történt is tényállásszerű cselekmény, nem állapítható meg kétséget kizáró bizonyossággal, hogy azt védencem követte el, mert azt másik három személy – köztük egy gyermek – is elkövethette és védencem bűnösségét semmiféle közvetlen bizonyíték nem támasztja alá. A cselekmény következményeit állítólag felfedező B és C szavahihetősége kétségbe vonható, mindenek előtt a B által a vádlott irányában táplált harag, bosszúvágy, valamint az egymással szinte szó szerint megegyező tanúvallomásuk folytán. S végül nem tekinthető bizonyítottnak az sem, hogy a cselekménnyel okozott kár meghaladta az 50.000,- Ft-os bűncselekményi értékhatárt, mivel az ezt egyedül alátámasztó igazságügyi szakvélemény - az előzőekben részletesen kifejtett okokból kifolyólag, mindenek előtt az állítólagosan megrongált tárgyak és a sértett által a szakértőnek bemutatott tárgyak azonosságára vonatkozó bizonyosság hiánya, valamint a rongálódás szakértő által megállapított hiánya okán – a bizonyítékok közül kirekesztendő. A rongálás tényét meg nem állapító, annak körülményeit, következményeit nem rögzítő, sőt, kifejezetten a rongálásra utaló nyomok hiányát rögzítő szakvélemény nyilvánvalóan nem szolgálhat a rongálási kár meghatározásának alapjául.

 

Mindezen okokból kifolyólag védencem az első vádpont szerinti rongálás vétségének vádja alól felmentendő.

 

A második vádpontban leírt cselekmény alapján az ügyészség védencemet egy rendbeli garázdaság vétségével és egy rendbeli kisebb kárt okozó rongálás vétségével vádolja. Védencem büntetőjogi felelőssége egyik terhére rótt cselekmény alapján sem állapítható meg.

 

A vádirat alapján az ügyészség a gépjármű ajtókilincsének állítólagos rángatását, illetve a hátsó és az első szélvédőre történt állítólagos ráütéseket tekinti olyan cselekményeknek, melyek kimerítik a „kihívóan közösségellenes, erőszakos, másokban megbotránkozás vagy riadalom keltésére alkalmas magatartás” fogalmát. Ezek közül az első, az ajtókilincs állítólagos rángatása álláspontom szerint a garázdaság vonatkozásában nem tekinthető tényállásszerű cselekménynek, már csak azért sem, mert aligha hihető, hogy egy gépjármű-ajtókilincs rángatása az azt észlelő személyekben megbotránkozást, vagy riadalmat keltsen. Ez már csupán azért kizártnak tekinthető, mivel az ajtókilincs „rángatása” nem különbözik jelentősen a rendeltetésszerű használat során kifejtett mozdulattól, s ezért csak mérsékelten alkalmas az emberek figyelmének felkeltésére. Egy kilincs „rángatása” lehet a nem megfelelő működés következménye is. Ebből adódóan védencem cselekményének tényállásszerűsége körében – a garázdaság vonatkozásában - azt a kérdést kell feltennünk, hogy a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján kétséget kizáró módon bizonyítottnak tekinthető-e, hogy védencem – a vádiratban foglaltaknak megfelelően – többször oly módon ráütött a gépjármű szélvédőire, hogy az az azt észlelőkben megbotránkozást vagy riadalmat kelthetett. Erre a kérdésre pedig – az alábbi okokból kifolyólag – nemmel kell felelni.

 

Először is célszerű rögzíteni, hogy a nyomozó hatóság sajnálatos módon ezen cselekménnyel összefüggésben is elkövetett legalább egy lényeges szakmai hibát, amikor az áruház biztonsági kamerája által készített videofelvételeket elkésetten, olyan időpontban kísérelte meg lefoglalni, amikor azokat már törölték. Az is tényként állapítható meg, hogy a vádirat szerinti cselekmény védencem általi elkövetését biológiai nyom (ujjlenyomat, tenyérnyomat stb.) nem támasztja alá (bár a szemle során a nyomozó hatóság rögzített bionyomot). Ezen közvetlen bizonyítékok hiányában a rendelkezésre álló bizonyítékok – nevezetesen a vádlotti vallomás, a tanúk vallomásai és a szakértői vélemény – alapján kell állást foglalni védencem bűnösségéről

 

Védencem az eljárás során mindvégig konzekvensen tagadta, hogy ráütött volna a gépjármű szélvédőire. Azt állította, hogy az  történt dulakodás során, annak következtében esett rá arra, s ezáltal keletkezett a sérülés a szélvédőn. A és a vele lévő két személy – nevezetesen az édesanyja és a fia élettársa - ezzel ellentétes nyilatkozatokat tettek. A a bíróság előtt tett tanúvallomásában ugyanakkor kifejezetten elismerte azt, hogy meglökte, illetve lökdöste a vádlottat, s arra nem emlékezett, hogy ezen lökés hatására a vádlott ráesett-e a szélvédőre. Szó szerint a következőket mondta: „Időközben én is indulatossá váltam, és hangosan veszekedni kezdtünk egymással, és annyira ideges lettem, hogy meglöktem azért, hogy menjen el az autómtól...Amikor a Penny Market parkolójában találkoztam (a vádlottal), akkor egy alkalommal meglöktem őt, mert annyira ideges voltam. Próbáltam megakadályozni, hogy a kocsi közelébe menjen és rángassa az ajtókat, így alakult ki köztünk lökdösődés...Már nem emlékszem annyira tisztán, hogy (a vádlott) a lökdösődés következtében ráesett-e az autóra vagy a szélvédőre...Nem tagadom, hogy lökdöstem (a vádlottat), mert nagyon ideges voltam.” (12. sz. jkv., 4., 5. és 7. o.) Leszögezhető tehát, hogy A is megerősítette azt, hogy meglökte a vádlottat és nem zárta ki annak a lehetőségét, hogy a vádlott – az általa tett nyilatkozattal egyezően – ennek hatására valóban ráesett a szélvédőre. Ezen kívül azt is elmondta – a vádlottal egyezően -, hogy a vádlott kisgyermeke végig a vádlott kezében volt (lsd. 12. sz. jkv., 5.o.). Ez azért lényeges körülmény álláspontom szerint, mert kisgyerekkel a kézben meglehetősen nehéz lenne olyan módon és olyan erővel ütögetni egy szélvédőt, hogy az betörjön. Különösen akkor, ha nő az elkövető.

 

A további két szemtanú, nevezetesen E és F a vádlott vallomását és nyilatkozatait mindenben alátámasztó tanúvallomást tettek a bíróság előtt. Az általuk elmondottak szerint A bántalmazta a vádlottat, húzta a haját és ütlegelte is. A hajtépést mindketten kifejezetten és határozottan megerősítették. Ezen túl E tanú azt is látta a vallomása szerint, hogy a vádlott a dulakodás közben ráesik a gépkocsira. Azt azonban egyikük sem látta, hogy a vádlott ráütött volna a szélvédőre.

 

Végül, a bírósági eljárás során kirendelt igazságügyi szakértő a szélvédő sérülésével kapcsolatban azt állapította meg, hogy ilyen sérülések tipikusan gyalogosok elütésekor keletkeznek, vagyis ha egy gyalogos ráesik a szélvédőre. Ha az ilyen jellegű sérülést kézzel történő ráütéssel okozzák, akkor a kézen szükségszerűen sérülés keletkezik. Ha ilyen sérülés a cselekmény következtében nem keletkezett, akkor nem a vádlott törte be a szélvédőt, vagy az már a cselekményt megelőzően is sérült (repedt) volt. Márpedig kijelenthető, hogy semmilyen arra vonatkozó adat nem áll rendelkezésre, hogy a vádlott keze bármilyen módon is megsérült volna a cselekmény során, s ezt a vádlott is kifejezetten tagadta.

 

Megállapítható tehát, hogy a szélvédők vádlott általi ütögetését és betörését három tanú állítja a vádlott és két másik tanú ezzel ellentétes vallomásával szemben. Emellett a szakértői vélemény is úgy értelmezhető, hogy inkább kizárja a szélvédő vádiratban foglaltak szerinti betörésének lehetőségét és a vádlott állítását, vagyis a ráesés általi sérülési mechanizmust támasztja alá. Mindezen rendelkezésre álló bizonyítékok együttes mérlegelésének eredményeképpen nem állapítható meg kétséget kizáró bizonyossággal, hogy védencem – a gépjármű ütésekkel történő megrongálásával - olyan kihívóan közösségellenes, erőszakos magatartást tanúsított volna, mely alkalmas lett volna arra, hogy másokban megbotránkoztatást, vagy riadalmat keltsen, következésképpen védencemet az ellene garázdaság vétsége miatt emelt vád alól is fel kell menteni.

 

Ami pedig a második vádpont szerinti rongálás vétségét illeti, mindenek előtt azt kell leszögezni, hogy a cselekmény csak abban az esetben minősül bűncselekménynek, ha mindkét vádirat szerinti rongálási cselekmény vádlott általi elkövetése kétséget kizáró módon bizonyítottnak tekinthető, mivel az ezen cselekményekkel okozott rongálási károk csak együttesen érik el a bűncselekményi értékhatárt. Ebből következően védencemet – a szélvédő szándékos megrongálása bizonyítottságának hiányában - abban az esetben is fel kellene menteni ezen vád alól, ha kétséget kizáró bizonyossággal megállapítható lenne, hogy a gépjármű zárszerkezetében – a vádiratban foglaltak szerint – 30.000,- Ft-os kárt okozott. Mindazonáltal, nem hogy nem tekinthető kétséget kizáró módon bizonyítottnak a gépjármű zárszerkezetének védencem általi megrongálása, hanem a rendelkezésre álló bizonyítékokból kifejezetten ennek ellenkezője következik.

 

Védencem bűnösségének hiányára maga A szolgáltatta a legfontosabb bizonyítékot. A bíróság előtt tett vallomásában ugyanis a következőket mondta: „A Penny Market parkolójában többen is látták, ahogyan a (vádlott) cirkuszolt. Megpróbáltam a parkolóból kitolatni, de (a vádlott) több alkalommal ököllel ráütött a hátsó szélvédőmre. Nagyon mérges voltam rá, és ideges voltam, hogy milyen kárt fog okozni a kocsimban, mert nem álltam jól anyagilag. Ahogy becsuktam a kocsi ajtaját, bezáródott a központi zár. A csomagtartóban volt a telefonom, így a rendőrséget nem tudtam értesíteni. Elmentem a rendőrségre, leparkoltam a bejáratnál, és ott felmérték, hogy milyen és mennyi kár keletkezett az autómban.” (12. sz. jkv., 5.o.)” A ezzel nem mást mondott, tisztelt Bíróság, mint azt, hogy amikor elhagyta a cselekmény helyszínét, a központi zár rendeltetésszerűen működött.

 

A következő rögzítendő tény, hogy a gépjármű rendőrségi szemléjéről készült jegyzőkönyv sem tesz említést a zárszerkezet meghibásodásáról, sőt kifejezetten az került ebben rögzítésre, hogy a megrepedt szélvédőn túl további rongálódás nem látható. A tárgyaláson A azt állította ugyan, hogy – idézem - „A rendőrök is megpróbálták kinyitni az ajtót, de nekik sem sikerült...Az autómban már nincs benne az eredeti zár. Amikor a rendőrégen feljelentést tettem, akkor ott is megpróbálták kinyitni az ajtót a kulccsal a rendőrök, és akkor esett ki a zárszerkezet a helyéről.” (12. sz. jkv., 4. és 25.o.), erre vonatkozó megjegyzések vagy megállapítások azonban nem kerültek bele a szemléről készült jegyzőkönyvbe.

 

A tisztelt Bíróság által kirendelt igazságügyi szakértő pedig nem tudott állást foglalni abban a kérdésben, hogy a zárszerkezet a vádlott általi állítólagos rángatás következtében rongálódott-e meg.

 

S végül nagy jelentőséget kell tulajdonítani a zárszerkezet rángatás általi tönkretételének lehetőségével kapcsolatban a G tanú által a bíróság előtt 2020. január 22-én tett vallomásában elmondottaknak. G ugyanis kifejezetten szakértő tanúnak tekintendő, hiszen szakmájából és foglalkozásából eredően jelentős szakértelemmel és szakmai gyakorlattal rendelkezik ezen kérdéssel kapcsolatban. G a következőket nyilatkozta a tisztelt Bíróság előtt: „Kívülről nem lehet megrongálni egy ilyen szerkezetet. Ha a gépkocsi kilincseit erőteljesen rángatják, akkor attól még a központi zár nem tud meghibásodni. Attól nem keletkezik kár a zárban, hogy valaki megrángatja a gépkocsi ajtaját. Sajnos ezeknél a zárszerkezeteknél típushiba, hogy körbe forog a zárbetét, vagy esetleg kiesik. Ez a gyenge minőségű anyag miatt van. Attól, hogy valaki rángatja a kilincset, vagy az ajtót, attól még nem rongálódhat meg a zárbetét. Az ajtón lévő kilincs külön mozgat egy zárat. Ennél az autónál pedig a zárbetét romlott el.” G tehát – mint szakértőnek tekinthető tanú – határozottan kijelentette, hogy az ajtó zárszerkezetét a vádiratban foglalt módon (rángatással) nem lehet megrongálni, az ilyen típusú autóknál a zár elromlása típushibának tekinthető. Azt is egyértelművé tette, hogy nem azt a zárat javították a szóban forgó gépkocsin, mely az ajtón lévő kilincshez kapcsolódik, vagyis melyet az utóbbi rángatásával meg lehetne rongálni.

 

Ilyen körülmények között tehát nem tekinthető kétséget kizáró módon bizonyítottnak,, hogy védencem A gépjárműje ajtókilincsének rángatásával 30.000,- Ft-os kárt okozott.

 

Mindazonáltal, csupán a jogi értelemben vett teljesség kedvéért, szeretném megjegyezni, hogy védencem bűnösségét még abban az esetben sem lehetne megállapítani a zárszerkezet megrongálása miatt, ha azt – a kilincs rángatásával – valóban megrongálta volna. Ennek ugyanis még a cselekmény szándékosságának bizonyítottsága is szükséges feltételét képezi, tekintettel arra, hogy a rongálás bűncselekménye csak szándékosan követhető el. Azt azonban, hogy védencemet a zárszerkezet megrongálásában szándékosság terhelné, még abban az esetben is ki lehetne zárni, ha a rongálás ténye egyébként megállapítható lenne. Először is, némileg szokatlan módon maga a vádirat zárja ki a szándékosság megállapíthatóságát, amikor úgy fogalmaz, hogy „Az ingerült állapotba került vádlott a gépjármű ajtajának kilincseit rángatni kezdte abból a célból, hogy a gépjárműbe beszálljon.” Maga a vádirat rögzíti tehát, hogy a vádiratban rögzített elkövetési magatartás kifejtésével védencem szándéka a gépjárműbe történő beszállásra irányult, vagyis nem állt szándékában a zárszerkezet megrongálása. Ettől azonban még elvileg persze felmerülhet az eshetőleges szándék megállapíthatósága, csakhogy ezt is kizárja legalább három körülmény. Az első, hogy még eshetőlegesen, vagyis a belenyugvás szintjén sem feltételezhető, hogy valaki meg akarja rongálni egy olyan gépjármű zárszerkezetét, melybe egyébként be szeretne szállni és mellyel utazni szeretne. A második, hogy a vádirat szerinti magatartás, vagyis a kilincs rángatása lényegében véve megfelel a rendeltetésszerű használat során alkalmazott mozdulatnak, attól csupán az intenzitásában tér el, márpedig a rendeltetésszerű használatnak megfelelő, vagy attól csupán intenzitásában csekély mértékben eltérő magatartás, mozdulat esetén a rongálásra irányuló bármilyen szándék kizártnak tekinthető. S végül kizárja az eshetőleges szándékosság megállapíthatóságát a G tanú által tett nyilatkozat is, mely szerint a vádirat szerinti magatartással a vádirat szerinti eredmény nem idézhető elő, mivel a rongálásra alkalmatlan, ám a rendeltetésszerű használatnak megfelelő, vagy ahhoz közel álló magatartást tanúsító elkövető szándéka még belenyugvás szintjén sem irányulhat rongálásra.

 

S bár a két cselekmény közül bármelyik bizonyítottságának a hiánya már önmagában véve kizárja védencem büntetőjogi felelősségének megállapíthatóságát a rongálás vétsége tekintetében, az előzőekben kifejtettek szerint álláspontom szerint egyik cselekmény – sem a szélvédő betörése, sem pedig a zárszerkezet megrongálása - vonatkozásában sem tekinthető bizonyítottnak a védencem általi szándékos rongálás ténye, következésképpen védencemet ezen vád alól is fel kell menteni.

 

Mindezen okokból kifolyólag indítványozom, hogy a tisztelt Járásbíróság védencemet az ellene emelt vád alól valamennyi vádpont tekintetében mentse fel.

Regisztráljon honlapomra! 

Évi 3.000,- Ft használati díj megfizetése ellenében - a Felhasználási Feltételekben foglaltak szerint - egy éven át korlátlan hozzáférést kap a honlap díjköteles tartalmi elemeihez is, így - egyebek mellett - elolvashatja a "Fejezetek a deviza alapú kölcsönszerződésekkel kapcsolatos jogi kérdések köréből", valamint "A követelések határon átnyúló érvényesítésének és behajtásának jogi eszközei az Európai Unióban (kérdések, válaszok). 1. Polgári és kereskedelmi ügyek" című e-bookokat, tájékozódhat az Európai Unió magyar szemmel is fontos ítéleteiről és nyomon követheti az Európai Unió Bírósága előtt folyamatban lévő magyar vonatkozású ügyeket.

A regisztráció édekében töltse ki az alábbi regisztrációs űrlapot!

Regisztráljon honlapomra! 

Évi 3.000,- Ft vagy havi 1.000,- Ft használati díj megfizetése ellenében - a Felhasználási Feltételekben foglaltak szerint - egy éven át korlátlan hozzáférést kap a honlap díjköteles tartalmi elemeihez is, így - egyebek mellett - elolvashatja a deviza alapú kölcsönszerződésekkel összefüggő jogi problémákról írt tanulmányaimat, csakúgy, mint a deviza alapú kölcsönszerződésekkel kapcsolatos ügyeimben született anonimizált bírósági határozatokat, tájékozódhat az Európai Unió magyar szemmel is fontos ítéleteiről és nyomon követheti az Európai Unió Bírósága előtt folyamatban lévő magyar vonatkozású ügyeket.

A regisztráció édekében töltse ki az alábbi regisztrációs űrlapot!