Garázdaság vétsége

Ezt a védőbeszédet a másodfokú bíróság előtt a vádlott kirendelt védőjeként mondtam el. A törvényszék az első fokú ítéletet - lényegében véve a védőbeszédben említett okokból kifolyólag - megalapozatlannak, felülbírálatra alkalmatlannak ítélte, ezért hatályon kívül helyezte és az elsőfokú bíróságot új eljárás lefolytatására utasította. A bíróság a megismételt eljárásban védencemet az ellene emelt vád alól jogerősen felmentette.

 

Tisztelt Törvényszék!

 

Az elsőfokú bíróság a 2017. április 3. napján kihirdetett ítéletével bűnösnek mondta ki védencemet társtettesként elkövetett garázdaság vétségében (Btk., 339.§ (1)), s ezért őt – mint többszörös visszaesőt – nyolc hónap szabadságvesztésre és két év közügyektől eltiltásra ítélte, valamint 40.000,- Ft összegű bűnügyi költség megfizetésére kötelezte.

 

Az elsőfokú bíróság a garázdaság bűncselekményének tényállási elemeként megkövetelt erőszakos magatartást ítéletében egyértelműen az M.G.-vel szemben állítólagosan elkövetett cselekményre alapította (lsd, elsőfokú ítélet, 8. o., 2-4. bek). Nyilvánvaló ugyanis, hogy sem a járókelőkkel történt kötekedés, illetve az utcán való ordibálás, sem az eljárás során ismeretlenül maradt személy előtti, állítólagos és be nem bizonyított „késsel való hadonászás”, sem pedig a II.r. vádlott által elkövetett, dolog elleni erőszaknak minősíthető cselekmények nem alapozhatják meg védencemmel szemben a cselekmény tényállásszerűségét, mivel egyrészt a kötekedés, ordibálás, beszólás, „késsel hadonászás” erőszakos cselekménynek nem minősíthető, másrészt pedig védencem a II.r. vádlott által elkövetett, dolog elleni erőszaknak minősíthető cselekményekben nem vett részt, így II.r. vádlott ezen cselekményeit nem lehet neki is pusztán azon okból kifolyólag betudni, hogy ezen cselekmények elkövetése idején együtt voltak. Az elsőfokú bíróság védencem büntetőjogi felelősségét azért találta megállapíthatónak, mert álláspontja szerint védencem „trágár szavakat ordibáló, a járókelőkkel szembeni agresszív magatartása”, mint kirívóan közösségellenes magatartás, valamint az M.G.-vel szemben elkövetett cselekmény, mint erőszakos magatartás, egységet alkot, s így, ezen cselekményekkel együttesen valósult meg a tényállás.

 

Ebből adódóan a védencem terhére rótt cselekmény csak abban az esetben tekinthető tényállásszerűnek, s így védencem bűnösségének megállapítása csak abban az esetben tekinthető törvényesnek, ha a lefolytatott bizonyítási eljárás alapján kétséget kizáró módon bizonyítottnak tekinthető, hogy védencem M.G.-vel szemben ténylegesen erőszakos magatartást tanúsított. Ellenkező esetben ugyanis hiányzik a tényállásszerűség feltételét képező erőszakos magatartás.

 

Védencem az eljárás során mindvégig tagadta, hogy M.G.-vel szemben erőszakosan lépett volna fel.

 

Tény, hogy védencem és M.G. sértett közötti inzultusnak nem volt szemtanúja, azt még II.r. vádlott sem látta. Tény továbbá az is, hogy a sértetten sérülés nem keletkezett és védencemmel szemben a cselekmény miatt magánindítványt nem terjesztett elő.

 

Mivel M.G. a bíróság idézéseinek nem tett eleget, a tárgyalásokon nem jelent meg, a bírósági eljárás során tanúvallomást nem tett, az elsőfokú bíróság a védencem által M.G. sértettel szemben elkövetett erőszakos cselekményt – védencem tagadásával szemben - az alábbi bizonyítékok alapján találta bizonyítottnak (lsd. elsőfokú ítélet, 8.o., 1.bek.):

 

- M.G. sértett nyomozás során tett és a bírósági eljárás során felolvasott vallomása,

- az eljárás során meghallgatott többi tanú vallomása,

- a lefoglalt bűnjel (a sértett ruhája), valamint

- a védencem elfogásáról készült rendőri jelentés.

 

Ami az utolsó bizonyítékot illeti, nyilvánvaló, hogy az a védencem által elkövetett cselekmény bizonyítására nem alkalmas, hiszen a rendőri jelentés csupán a meghallgatott személyek nyilatkozatait, valamint a helyszínen tapasztalt és az intézkedés alapjául szolgáló cselekmény szempontjából releváns egyéb körülményeket rögzíti. Ugyanez igaz a lefoglalt bűnjelre, vagyis M.G. sértett pólójára is, hiszen abból – önmagában véve - csak annyi látszik, hogy valaki valahol valamikor és valamiért elszakította. Az eljárás során kihallgatott tanúk vallomásaiban pedig közös, hogy egyikük sem látta a cselekményt, arról csak M.G. sértett elmondásából szereztek tudomást, és az általa elmondottakat, a tőle megtudott információkat adták csupán tovább. Más szóval: a kihallgatott tanúk ezen cselekménnyel összefüggésben csupán arra nézve tudtak vallomást tenni, hogy mit mondott nekik M.G., arra nézve azonban nem, hogy mi történt valójában.

 

Ezzel kapcsolatban megjegyzem, hogy kifejezetten iratellenes az elsőfokú bíróság ítéletének 7. oldalán olvasható azon megállapítás, mely szerint M.G. édesapja, id. M.I. nem a lánya elmondásából szerzett tudomást a kettejük között történtekről. Ezzel szemben id. M.I. azt nyilatkozta a bíróság előtt, hogy „Ruha letépésről nem tudok” (lsd 2.B.270/2015/21. sz. jkv., 7.o.), illetve „Azt tudom, hogy a B.Zs. megfogta a G.-t, üzent és akkor a társa elment a helyszínről, és a lánynak elszakadt a pólója” (lsd 2.B.270/2015/21. sz. jkv., 9.o.). Id. M.I. semmi arra utaló kijelentést nem tett, hogy a cselekményről nem a lányától, hanem mástól szerzett tudomást.

 

Logikátlan továbbá az elsőfokú bíróság ítéletének 7. oldalán olvasható azon megállapítás is, mely szerint védencem azon állítását, hogy amikor M.G. elment tőle, nem látott a ruháján szakadást, cáfolja M.G. vallomásán túl T.K.Zs. és A.B. vallomása is. Utóbbiak ugyanis nyilvánvalóan csak arról tudtak hitelt érdemlő módon nyilatkozni, hogy akkor volt-e szakadt M.G. pólója, amikor ők meglátták a lányt. Ez azonban még nem zárja ki annak lehetőségét, hogy védencem is igazat mondott, vagyis amikor M.G.-vel elváltak egymástól, még nem volt szakadt a szóban forgó ruhadarab.

 

A fenti 2., 3, és 4. pontban említett bizonyítékok tehát nem alkalmasak arra, hogy a védencem M.G.-vel szemben állítólagosan elkövetett cselekményét bizonyítsák, mivel a tanúk a cselekményt nem látták, arról csak M.G. elmondásából értesültek, az elszakadt póló az elkövetőről „nem mond semmit” és a rendőri jelentés sem szolgálhat a cselekmény bizonyítékául.

 

Mindazt tehát, amit a tanúk védencem M.G.-vel szemben elkövetett állítólagos cselekményéről tudtak, azt M.G.-től tudták. Ebből adódóan az eljárás során kiemelkedő jelentősége volt a cselekmény egyetlen közvetlen tanújának, vagyis M.G. sértett vallomásának.

 

M.G. a nyomozás során vallomást tett, ennek során a nyomozó hatóságnak lehetősége volt kérdéseket intézni hozzá.

 

Az ügyészség a vádiratban indítványozta M.G. tárgyalásra történő idézését és a bíróság meg is idézte, ám M.G. a 2016. augusztus 31-én megtartott (első) tárgyaláson szabályszerű idézés ellenére nem jelent meg. Ezen okból kifolyólag a tárgyaláson mind az ügyész, mind pedig a védő ismételten kérte M.G. megidézését és a bíróság az indítványoknak eleget téve meg is idézte őt a következő tárgyalásra. M.G. azonban a következő, 2016. október 26-án megtartott tárgyaláson sem jelent meg. A védő ezen a tárgyaláson újólag kérte M.G. megidézését, abból a célból, „hogy kérdéseket lehessen feltenni”. A bíróság ezen újabb védői indítványnak azonban már nem tett eleget, M.G.-t nem idézte meg, és nem rendelte el az elővezetését sem.

 

Nyilvánvaló, hogy az M.G.-nek való kérdésfeltevés lehetősége döntő jelentőségű lett volna védencem védekezése szempontjából, hiszen, miként az előzőekben kifejtettem, a cselekménynek rajta kívül nem volt más tanúja és a védencem terhére rótt cselekmény tényállásszerűsége, s ezáltal védencem büntetőjogi felelőssége is ezen az általa mindvégig következetesen tagadott cselekményen alapult. Ezen részletek alapos tisztázásának nyilvánvaló szükségessége ellenére azonban az elsőfokú bíróság ítéletében még csak indokát sem adta annak, hogy milyen megfontolások alapján utasította el a védelemnek az M.G, újbóli megidézésére vonatkozó, a 2016. október 26-án megtartott tárgyaláson bejelentett indítványának teljesítését. Azzal, hogy elsőfokú bíróság – valószínűleg a tanú állítólagos, csupán a közvetlen rokonai által állított külföldi tartózkodása okán – nem csupán elfogadta és szankcionálatlanul hagyta M.G. törvénysértő magatartását, hanem ezzel egyszersmind megfosztotta a védelmet attól a lehetőségtől, hogy a nyomozás során kihallgatott sértettnek kérdéseket tehessen fel és megkísérelje szavahihetőségét megdönteni, jelentős mértékben korlátozta védencem védelemhez való jogát.

 

Ezen túl pedig, azáltal, hogy az elsőfokú bíróság a szabályszerű idézése ellenére előtte – törvénysértő módon - meg nem jelenő és tanúvallomást nem tevő M.G. sértett nyomozás során tett vallomását bizonyítékként elfogadta és értékelte, a védelemhez való jog korlátozásán túl megsértette a kontradiktórius eljárás követelményét és a fegyverek egyenlőség elvét is. M.G.-nek az eljárás során ugyanis csak a nyomozó hatóság tehetett fel kérdéseket, a védelem azonban nem. Álláspontom szerint ugyanakkor a védelemhez való jog, a kontradiktórius eljárás követelménye és a fegyverek egyenlőségének elve egyaránt kizárja azt, hogy olyan tanú nyomozás során tett vallomását bizonyítékként vegye figyelembe a bíróság, akinek idézését a védelem indítványozta, ám végül – a bíróság, a tanú, vagy mindkettő mulasztása okán – a védelem nem került abba a helyzetbe, hogy kérdéseket tehessen fel a tanúnak. Ebben az esetben ugyanis a védelemnek még csak esélye sincs arra, hogy kérdések révén megpróbálja „kioltani” vagy csökkenteni a vád tanúja által a nyomozás során tett vallomás bizonyító erejét, illetve megkísérelje megdönteni ezen tanú szavahihetőségét azáltal, hogy rámutat a szóban forgó tanú nyomozás során tett vallomásának hiányosságaira, ellentmondásaira, illetve hogy a tanú vallomását a védelem szempontjából fontos, ám a nyomozás során tett vallomás során nem érintett részletekre, körülményekre is kiterjeszti. Megjegyzem továbbá, hogy védőügyvédi tevékenységem során több ízben fordult elő az az eset, hogy a amikor a bíróság a tanút szembesítette a nyomozás során tett vallomásával, a tanú váltig állította, hogy márpedig ő ilyet a nyomozó hatóság előtt nem mondott...

 

Az Emberi Jogok Európai Egyezménye 6. cikk (3) bekezdésének d) pontja szerint minden bűncselekménnyel gyanúsított személynek joga van – legalább – arra, hogy kérdéseket intézzen vagy intéztessen a vád tanúihoz, és kieszközölhesse a mentő tanúk megidézését és kihallgatását ugyanolyan feltételek mellett, mint ahogy a vád tanúit megidézik, illetve kihallgatják. Jelen esetben védencem ezen, a tisztességes eljárás („right to a fair trial”) elvéből fakadó alapvető jogát sértette meg az elsőfokú bíróság, amikor olyan tanú nyomozás során tett vallomására alapította védencem büntetőjogi felelősségét, akinek a sorozatos törvénysértését, a bíróság idézéseinek semmibe vételét egyszerűen tudomásul vette, vele szemben a törvényben foglalt szankciókat nem alkalmazta, és ezáltal megfosztotta a védelmet attól a lehetőségtől, hogy a vád szempontjából nagy jelentőséggel bíró sértett tanúnak kérdéseket tehessen fel. Álláspontom szerint egyébként az elsőfokú bíróság M.G. idézésekkel szembeni mulasztásainak hallgatólagos tudomásul vételével nem csupán a tisztességes eljárás követelményét, hanem egyszersmind az egész bírósági eljárás és a saját tekintélyét is aláásta.

 

Az előzőekben kifejtett okokból kifolyólag tehát az elsőfokú bíróság a tisztességes eljárásnak az Emberi Jogok Európai Egyezményének 6. cikkében, valamint az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) és (3) bekezdésében rögzített követelményéből fakadó alkotmányos büntetőeljárási alapelveket sértő módon vette figyelembe és értékelte M.G. sértett nyomozás során tett vallomását.

 

Miként az előzőekben már utaltam rá, védencem vád tárgyává tett cselekménye tényállásszerűségének feltételét képező erőszakos magatartás, mint kötelező tényállási elem, kizárólag az M.G.-vel szembeni cselekményen alapul. Ha a bíróság a tisztességes eljárás követelményeinek megfelelő módon járt volna el és a tárgyaláson meg nem jelent M.G. nyomozás során tett tanúvallomását kirekesztette volna a bizonyítékok köréből, egyéb közvetlen bizonyítékok hiányában nem találhatta volna kétséget kizáró módon bizonyítottnak védencem M.G.-vel szembeni erőszakos magatartását, figyelemmel arra is, hogy a többi kihallgatott tanú is csupán M.G. elmondását adta tovább. Ebből adódóan a védencem terhére felrótt cselekmény vonatkozásában nem lett volna megállapítható, hogy erőszakos magatartást tanúsított, vagyis a cselekményét – a tisztességes eljárás követelményeinek megfelelően lefolytatott bizonyítási eljárás eredményeinek értékelése alapján – nem lehetett volna garázdaság vétségének minősíteni, következésképpen védencemet az ellene emelt vád alól – bizonyítottság hiányában – fel kellett volna menteni.

 

Az előzőekben kifejtett indokok alapján indítványozom, hogy a tisztelt Törvényszék az első fokú bíróság ítéletét – a Be. 372.§ (1) bekezdése alapján változtassa meg és védencemet az ellene emelt vád alól mentse fel, mivel az elsőfokú bíróság jogszabályt – nevezetesen az Emberi Jogok Európai Egyezményének 6. cikke (3) bekezdésének d) pontját, valamint az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdését – helytelenül alkalmazott, és helyes jogalkalmazás mellett, a lefolytatott bizonyítási eljárás eredményeként nem állítható meg kétséget kizáró bizonyossággal, hogy védencem elkövette a terhére rótt bűncselekményt, vagyis bárkivel, vagy bármivel szemben erőszakos magatartást tanúsított.

 

Másodlagosan pedig azt indítványozom, hogy a tisztelt Törvényszék – a Be. 353.§ (1) bekezdésének alkalmazásával - tűzzön ki tárgyalást és arra idézze meg M.G.-t azzal a figyelmeztetéssel, hogy meg nem jelenése esetén elővezetését fogja elrendelni.

 

Álláspontom szerint az első fokú bíróság eljárása során feltétlen hatályon kívül helyezést eredményező eljárási szabálysértést nem követett el, így ítélete a Be. 372.§ (1) bekezdése alapján megváltoztatható, illetve a védelem által indítványozott és az elsőfokú bíróság által jogsértő módon mellőzött bizonyítás a tisztelt Törvényszék által lefolytatható.

 

Mindazonáltal, az elsőfokú bíróság által kiszabott, nyolc hónap tartamú végrehajtandó szabadságvesztés védencem bűnössége esetén is eltúlzott, még a visszaesői minőség ellenére is. Abban kétségkívül igaza van a vádhatóságnak, hogy a kiszabott büntetés tartama elmarad a kiszabható szabadságvesztés tartamának középmértékétől, azonban – álláspontom szerint – maga a büntetés neme, vagyis a végrehajtandó szabadságvesztés tekinthető aránytalannak az elkövetett cselekmény tükrében, tekintettel mindenek előtt a cselekmény enyhe tárgyi súlyára, csekély mértékű társadalomra veszélyességére, a jelentős időmúlásra, illetve arra a tényre, hogy a védencem terhére rótt cselekményből sérülés nem származott és védencem kárt sem emberben, sem dologban nem okozott.

 

Szeretném kiemelni, hogy védencem esetében lehetőség van a Btk. 33.§ (4) bekezdésének alkalmazására, s – ennek folytán – pénzbüntetés vagy közérdekű munka kiszabására, mivel a büntetési tétel felső határa – még a többszörös visszaesői minőségre tekintettel – sem haladja meg a három évet.

 

Ezen okból kifolyólag kérem a tisztelt Törvényszéket, hogy amennyiben védencem büntetőjogi felelősségét – indítványaim ellenére – az elsőfokú eljárás alapján mégis megállapíthatónak véli, úgy a védencemmel szemben kiszabott büntetést – a Btk. 33.§ (4) bekezdésének alkalmazásával – a fentiekben felsorolt enyhítő körülményekre tekintettel enyhíteni, vagyis a büntetés nemét pénzbüntetésre vagy közérdekű munkára megváltoztatni szíveskedjék.

Amennyiben deviza alapú kölcsönszerződésével kapcsolatban szeretne konzultálni velem, vegye fel velem a kapcsolatot itt!

Regisztráljon honlapomra! 

Évi 3.000,- Ft használati díj megfizetése ellenében - a Felhasználási Feltételekben foglaltak szerint - egy éven át korlátlan hozzáférést kap a honlap díjköteles tartalmi elemeihez is, így - egyebek mellett - elolvashatja a deviza alapú kölcsönszerződésekkel összefüggő jogi problémákról írt tanulmányaimat, valamint a deviza alapú kölcsönszerződésekkel kapcsolatos ügyeimben született anonimizált bírósági határozatokat is.

A regisztráció édekében töltse ki az alábbi regisztrációs űrlapot!