24/2023. (XII. 5.) számú határozat

Az Alaptörvény XIII. cikk (1) bekezdéséből következő alkotmányos követelmény, hogy a föld tulajdonjogának végintézkedés útján történő megszerzése esetén az örökös szerzőképességének a hagyatéki eljárás során kell fennállnia, beleértve ebbe a bírósági jogorvoslatot is, annak jogerős lezárásáig.

Indítványozó végrendeleti öröklés útján termőföldeket örökölt. Bár már 2013 óta őstermelő, az országos földműves nyilvántartásban a hagyaték megnyíltának, vagyis az örökhagyó halálának időpontjában még nem szerepelt. A mezőgazdasági igazgatási szerv a tulajdonszerzési feltételek fennállásának igazolására szolgáló hatósági bizonyítvány kiadását arra való hivatkozással megtagadta, hogy indítványozó a hagyaték megnyíltának időpontjában nem rendelkezett szerzőképességgel, mivel nem szerepelt földművesként a nyilvántartásban és a megszerzendő földterületek nagysága meghaladja a nem földművesek által megszerezhető föld területi mértékét. Indítványozó pert indított a hatóság határozatának megsemmisítése és a hatóság új eljárásra kötelezése iránt. Álláspontja szerint a szerzőképesség tényét nem a hagyaték megnyíltának időpontjában, hanem annak megszerzésekor, a hatósági eljárásban kell vizsgálni. Az elsőfokú bíróság indítványozó keresetét elutasította. Az ítélet indokolásában osztotta a hatóság álláspontját és megállapította, hogy az öröklés az örökhagyó halálával a törvény erejénél fogva azonnal és automatikusan bekövetkezik, az örökhagyó vagyona a halála pillanatában átszáll az örökösére. Föld végrendeleti öröklése esetén az örökösnek az öröklés megnyíltakor, azaz az örökhagyó halálának pillanatában kell szerzőképesnek lennie, amit a Kúria is elvi éllel mondott ki a Kfv.VI.37.028/2018/4. számú ítéletében. A Kúria az elsőfokú bíróság ítéletét hatályában fenntartotta. Határozatában a korábban közzétett gyakorlatára hivatkozott, amely szerint a végrendeleti öröklés esetében is az örökhagyó halálának pillanatában fennálló tényhelyzetre tekintettel kell a törvény által előírt szerzőképesség feltételei meglétét megállapítani. A Kúria szerint ezt támasztja alá a 3135/2021. (IV. 22.) AB határozat indokolása is.

Az indítványozó ezt követően fordult alkotmányjogi panasszal az Alkotmánybírósághoz. Álláspontja szerint a lex specialis hiányában alkalmazott Ptk.-rendelkezések összességében alaptörvény-ellenes eredményre vezettek. Az örökhagyó halálának időpontja mindig egy jövőbeli bizonytalan esemény, ezért az, hogy ebben az időpontban az örökös a hagyaték megszerzéséhez szükséges feltételekkel rendelkezzen, nem elvárható, és életszerűtlen. Az eljárt bíróságok által alkalmazott jogértelmezés indokolatlanul korlátozza a magánszemély végrendelkezési és tulajdonszerzési jogosultságát, mivel azt eredményezi, hogy a végrendelkező passzív akarata a termőföldekre vonatkozóan már a halálának pillanatában meghiúsul.

Az Alkotmánybíróság az alkotmányjogi panaszt vizsgálata során alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdésnek tekintette azt, hogy az örökség szerzési képességére vonatkozó törvényi rendelkezések és az eljáró bíróságok jogértelmezése összhangban vannak-e az Alaptörvény XIII. cikk (1) bekezdésében biztosított örökléshez való jog védelmével. Azaz, alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdés, hogy az örökléshez való jog alaptörvény-ellenes korlátozásának minősül-e az, ha a földtulajdonra vonatkozó szerzőképesség vizsgálata az örökhagyó halálának időpontjára visszamenőleg történik.

Az Alkotmánybíróság az alkotmányjogi panaszt megalapozottnak találta. Kiemelte, hogy mivel a földforgalmi törvény nem határozza meg, hogy mely időpontra vetítve kell a hatóságnak a szerzőképesség vizsgálatát elvégeznie, ennek eldöntése a jogalkalmazó feladata, akinek ezt a döntést az Alaptörvény 28. cikkének figyelembe vételével kell meghoznia. Az Alaptörvény 28. cikkével pedig az a jogértelmezés áll összhangban, mely az örökhagyó végintézkedését a lehető legnagyobb mértékben figyelembe veszi (favor testamenti elve). Amennyiben a jogértelmezés indokolatlanul leszűkíti az örökhagyó végintézkedésének érvényesülését, azzal az örökhagyó aktív öröklési képessége is sérül. A jogértelmezés és a jogalkalmazás során továbbá a földforgalmi szabályozás azon célját is figyelembe kel venni, hogy a termőföld azok tulajdonába kerüljön, akik azt megművelik. Az a jogértelmezés, mely a szerzőképesség vizsgálatát szigorúan a hagyaték átszállásának, vagyis az örökhagyó halálának időpontjához köti, és ezzel olyan örököst is kizár az öröklésből, mely ezen időpontban ugyan még nem, de a szerzőképesség vizsgálatára irányuló hatósági eljárás lezárásának időpontjában már rendelkezett szerzőképességgel, nem felel meg az Alaptörvény 28. cikkében foglalt értelmezési követelményekkel, mert ellentétes mind a favor testamenti elvével, mind pedig a földforgalmi szabályozás céljával. Az Alkotmánybíróság mindezek alapján megállapította, hogy az eljáró bíróságok jogértelmezése az aktív örökléshez való jogot és a passzív örökléshez való jogot is aránytalanul korlátozza, így ellentétes az Alaptörvény XIII. cikk (1) bekezdésével. Mindezekre figyelemmel az Alkotmánybíróság a Kúria és az elsőfokú bíróság ítéleteit alaptörvény-ellenesnek nyilvánította és megsemmisítette.

 Az Alkotmánybíróság határozatát itt elolvashatja.

25/2023. (XII. 5.) számú határozat

A büntetőügyben tanúként kihallgatott törvényes képviselő által az eljárásban vagyoni érdekeltként résztvevő jogi személy eljárásbeli jogi képviseletére adott meghatalmazás ugyanazon eljárásban a védő vonatkozásában automatikus kizárási okot jelent.

A Debreceni Törvényszék az indítványozót bűnösnek mondta ki társtettesként elkövetett költségvetési csalás bűntettében. A másodfokon eljárt Debreceni Ítélőtábla az indítványozó büntetését enyhítette, a Kúria felülvizsgálati eljárásban a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta.

Indítványozó másodfokon eljárt védője a másodfokú és a felülvizsgálati eljárásban is a mellett érvelt, hogy a nyomozási szakasz és az elsőfokú eljárás során a korábban eljárt védő kizárt volt az eljárásból, mivel egy tanú érdekében is eljárt. A másodfokú bíróság és a Kúria azonban ezen védelmi érvelést elvetette, egyrészt mert a törvény és az ítélkezési gyakorlat alapján, ha a tanú érdekében eljárt ügyvéd és valamely terhelt védője azonos, közöttük az érdekellentét fennálltát nem szükséges vizsgálni, másrészt pedig a konkrét esetben nem is volt érdekellentét.

Indítványozó az alkotmányjogi panaszát a tisztességes bírósági eljáráshoz, a védelemhez és a jogorvoslathoz fűződő, az Alaptörvény XXVIII. cikk (1), (3) és (7) bekezdésében rögzített jogának sérelmére, továbbá a 28. cikk megsértésére alapította. Álláspontja szerint ügyében az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdésében meghatározott tisztességes bírósági eljáráshoz való joga azért sérült, mert a nyomozás és az elsőfokú eljárás során olyan védő látta el a védelmét, aki az ügyben korábban a tanút segítő ügyvédként járt el. Az indítvány szerint a bíróságok tévesen és megalapozatlanul hivatkoznak arra, hogy a tanú segítőjeként eljárt ügyvéd jogosítványainak természete nem olyan, ami összeegyeztethetetlen a védői feladatokkal, továbbá a tanú a meghatalmazását nem vonta vissza, így az jelenleg is hatályos. Álláspontja szerint ezáltal sérült az Alaptörvény XXVIII. cikk (3) bekezdésben meghatározott védelemhez való joga is, mivel a Be. alapján, ha kizárt védő vett részt az eljárásban, úgy kell tekinteni, mintha a védő nem lett volna jelen a tárgyaláson.

Az Alkotmánybíróság az alkotmányjogi panaszt az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) és (3) bekezdésének sérelme tekintetében fogadta be és vizsgálta érdemben. Ennek során alkotmányjogi jelentőségű kérdésnek minősítette a bíróságok eljárása kapcsán, hogy az egyazon ügyben a vagyoni érdekelt jogi személynek a törvényes képviselője által az ügy terheltje későbbi védője részére a jogi személy képviseletére adott meghatalmazás, e védő esetében kizárási okot keletkeztet-e. Másképpen szólva amennyiben egyazon ügyben a terhelt védőjének egyidejűleg egyaránt van meghatalmazása a terhelt védelmére és az ügyben vagyoni érdekelt jogi személy képviseletére, akkor ennek következtében valóban sérült-e az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdésben oltalmazott tisztességes bírósági eljáráshoz való jog és a (3) bekezdésben meghatározott védelemhez való jog.

Az Alkotmánybíróság ebben a vonatkozásban az indítványt megalapozottnak találta. Mivel az indítványozó korábbi védőjének a vagyoni érdekelt jogi személy eljárásbeli jogi képviseletére meghatalmazást adó törvényes képviselő nem magánszemélyként, hanem a jogi személy ügyvezetőjeként, a jogi személy gazdasági tevékenységéhez kapcsolódóan vált a büntetőeljárás szempontjából jelentőssé, és erre tekintettel lett szükséges a tanúkénti kihallgatása, a kizárási ok fennállása tekintetében közömbös az, hogy magánszemélyként vagy a vagyoni érdekelt törvényes képviselőjeként adott meghatalmazást az érintett ügyvédnek. Következésképpen az alapügyben a terhelt érdekében eljáró védő kizárt volt az eljárásból, mivel az ügyben valójában mint a tanúként kihallgatott személy segítője vett részt [Be. 43. § (1) bekezdés f) pont]. Ez pedig azt jelenti, hogy az indítványozó védelme – a kötelező védelemre vonatkozó rendelkezések ellenére – nem volt biztosított, miután a védő kizártsága esetén úgy kell tekinteni, mintha nem lett volna védője. Ezért az elsőfokon eljáró bíróság feltétlen hatályon kívül helyezést eredményező (ún. abszolút) eljárási szabálysértést vétett, mivel olyan személy távollétében tartotta meg a tárgyalást, akinek a jelenléte a törvény értelmében kötelező lett volna [Be. 608. § (1) bekezdés d) pont]. Vitathatatlan, hogy ezen eljárási szabálysértés következménye – a védő hiánya miatt – a védelemhez való jog és ezen keresztül a tisztességes bírósági eljáráshoz való jog sérelméhez vezetett.

Az Alkotmánybíróság kiemelte továbbá, hogy a védő jelen ügy szerinti kizártságának törvényi oka szempontjából közömbös az érdekellentét kérdése, miszerint a tanúnak és a terheltnek azonosak vagy ellentétesek az érdekei. A Be. törvényi megfogalmazásából is következően önmagában az eljárásbeli pozíció, eljárási helyzet, s nem az érdekek alapján kell megítélni a kizárási okot. Az pedig, hogy az érintett ügyvéd a tanú érdekében eljárva végzett-e bármilyen eljárási cselekményt, szintén közömbös. Jelentősége annak van, hogy meghatalmazással rendelkezett, s az őt megillető eljárási jogokkal rendelkezhetett. Minden más megfontolás azt jelentené, hogy érdemben vizsgálni kellene a meghatalmazó és a meghatalmazott  közötti viszony mibenlétét, tartalmát, ami pedig külső beavatkozás, intervenció lenne az ilyen kapcsolat belső  mibenlétére, illetve bensőséges mivoltára.

A büntetőeljárásban a védő kiemelt alkotmányjogi jelentőségű szereppel bír, ezért az eljárás során a védelemhez való jog érvényesülésének garanciái és azok megsértésének jogkövetkezményei nemcsak a büntetőeljárásban relevánsak, hanem közvetlen alkotmányjogi összefüggésben állnak az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) és  (3) bekezdésével. A védelemhez való jog biztosítása az Alaptörvény XXVIII. cikk (3) bekezdéséből következik, ezért a védő kizárásával kapcsolatos garanciális szabályok megsértése a védelemhez való jog érvényesülését korlátozza, így alaptörvény-ellenes.

Ezen indokokra tekintettel, mivel az eljárt bíróságoknak a kérdés alkotmányossági aspektusait és alkotmányos jelentőségét negligáló, annak fel nem ismerésén alapuló jogértelmezése az indítványozó tisztességes eljáráshoz és védelemhez fűződő, az Alaptörvényben rögzített jogának sérelmét eredményezte, az Alkotmánybíróság a Kúria ítéletét – az első- és a másodfokú ítéletre is kiterjedően – megsemmisítette.

Az Alkotmánybíróság határozatát itt elolvashatja.

3379/2023. (VII.27.) számú határozat

A gyermeket gondozó szülőnek a kapcsolattartás idejére akkor is át kell adnia a különélő szülőnek a gyermek személyi okmányait, ha erről a kapcsolattartást szabályozó bírósági, vagy hatósági határozat, illetve a felek egyezsége kifejezetten nem rendelkezik.

Indítványozó kapcsolattartás végrehajtásának elrendelését kérte a bíróságtól, mely kérelmét az első- és a másodfokú bíróság egyaránt elutasította. Kérelmét – többek között – arra alapította, hogy a kérelmezett édesanya nem adta át neki a gyermek lakcímkártyáját és TAJ-kártyáját. Ilyen előzmények után terjesztette elő indítványozó az alkotmányjogi panaszát, melyben a bírósági határozatok alaptörvény-ellenességének megállapítását és megsemmisítését kérte. Indítványát a magán- és a családi élet védelméhez, valamint a kapcsolattartáshoz fűződő, az Alaptörvény VI. cikk (1) bekezdésében, a gyermeknek a megfelelő testi, szellemi és erkölcsi fejlődéséhez fűződő, az Alaptörvény XVI. cikk (1) bekezdésében, valamint a tisztességes bírósági eljáráshoz fűződő, az Alaptörvény XVIII. cikk (1) bekezdésében rögzített jogának megsértésére alapította. Az alkotmányjogi panasz szerint az eljárt bíróságok határozatai többek között azért sértik a magán- és a családi élet védelméhez, valamint a kapcsolattartáshoz fűződő, Alaptörvényben biztosított jogát, mert a kapcsolattartás zavartalansága és céljának megvalósulása érdekében nélkülözhetetlen a gyermek személyes okmányainak átadása. Indítványozó álláspontja szerint a kapcsolattartásra vonatkozó határozat végrehajtása iránti eljárásban a kapcsolattartásra jogosult szülőnek nem kell igazolnia azt, hogy a kapcsolattartását milyen módon akadályozta a gyermek igazolványainak és TAJ-kártyájának a gondozó szülő általi átadásának elmaradása. Az igazolványok átadására vonatkozó kötelezettség ugyanis a gondozó szülő oldalán jelentkező, törvényen alapuló kötelezettség, mely abban az esetben is köti a gyermeket gondozó szülőt, ha a kapcsolattartásra vonatkozó határozat, vagy a felek egyezsége ezt kifejezetten nem írja elő.

Az Alkotmánybíróság az indítványt azon kérdés tekintetében találta befogadhatónak, hogy a kapcsolattartást szabályozó határozat kifejezett rendelkezése hiányában a TAJ-kártya és a személyi okmányok átadásának elmaradása megvalósítja-e a kapcsolattartásra vonatkozó határozatban foglaltak megszegését, és ebben a körben az indítványt megalapozottnak találta.

 Az Alkotmánybíróság mindenek előtt emlékeztetett arra, hogy gyakorlatában a gyermek és a különlő szülő kapcsolattartáshoz fűződő joga alapjogi rangra emelt jogosultság. Ezen jogosultságnak pedig immanens részét képezi a kapcsolattartás jogszabályi és hatósági/bírósági döntés keretein belüli tartalmi és földrajzi értelemben vett zavartalansága, mely nem biztosított, ha a különélő szülő nem rendelkezik a gyermek szükséges hatósági igazolványaival. Ebből következően az eljárt bíróságok azon jogértelmezése, mely szerint a TAJ-kártya és a személyi okmány átadásának elmaradása nem valósítja meg a kapcsolattartásra vonatkozó határozatban foglaltak megszegését, egyértelműen korlátozza az indítványozó Alaptörvény VI. cikk (1) bekezdése által védett kapcsolattartáshoz való jogát  Ezen okból kifolyólag az Alkotmánybíróság az első- és a másodokú bíróság határozatát megsemmisítette.

Az Alkotmánybíróság határozatát itt elolvashatja.

IV/595/2020. számú határozat

A per végkimenetelét érdemben befolyásoló Alaptörvény-sértést követ el a bíróság,  ha a felperes által megjelölt, közhiteles nyilvántartásból származó adattal nem igazolt, és az adott ügy egyedi körülményei alapján észszerűen megkérdőjelezhető lakcímadatot automatikusan (így például hiánypótlás kibocsátása nélkül) valósnak elfogadva a bírósági iratokat erre a címre kézbesíti és az eljárásról tudomást nem szerző alperes részvétele nélkül, bírósági meghagyással dönt az ügyben.

Indítványozóval szemben az alapügy felperese ingatlanon fennálló közös tulajdon megszüntetése iránt indított pert a Fővárosi Törvényszéken. A keresetben a felperes indítványozó lakcímeként a perbeli ingatlant jelölte meg, valójában azonban indítványozó már több éve egy általa bejelentett, másik címen lakott. Keresetlevelében felperes leírta, hogy a perbeli ingatlant egyik fél sem lakja folyamatosan. A bíróság ennek ellenére a felperes által megadott címre kézbesítette indítványozó részére a keresetlevelet és az ellenkérelem benyújtására felhívó végzést. Ezen iratok „nem kereste” jelzettel érkeztek vissza a bírósághoz. Ezt követően a bíróság a keresettel egyezően bírósági meghagyással szüntette meg a közös tulajdont, s a bírósági meghagyást szintén a felperes által megadott címre, vagyis a perbeli ingatlanba kézbesítette. Ez az irat ismét „nem kereste” jelzettel érkezett vissza a bírósághoz, minek következtében utóbbi a bírósági meghagyást jogerőre emelte. A bíróság a jogerőre emelkedést megállapító végzését szintén a felperes által megadott címre kézbesítette indítványozó részére. Ezt követően a NAV elektronikus úton felhívta indítványozót a bírósági eljárási illeték megfizetésére. Indítványozó ezen adóhatósági felhívásból szerzett csak tudomást az ellene folyamatban volt eljárásról.

Ilyen előzmények után terjesztette elő indítványozó az alkotmányjogi panaszát, melyben a bírósági meghagyás alaptörvény-ellenességének megállapítását és megsemmisítését kérte. Indítványát a tisztességes bírósági eljárás Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdésében rögzített elvének megsértésére alapította. Az alkotmányjogi panasz szerint a Fővárosi Törvényszék eljárása azért volt tisztességtelen, mert a bíróságnak kétséget kizáró, közvetlenül a felperes nyilatkozatából fakadó tudomása kellett, hogy legyen arról, hogy az indítványozó nem lakik a perbeli ingatlanban, ennek ellenére valamennyi, a perrel kapcsolatos iratot változatlanul erre a címre kézbesítette, ezáltal pedig az indítványozónak lehetősége sem volt arra, hogy a peres eljárással összefüggésben nyilvános tárgyaláson vegyen részt, illetőleg nyilatkozatot tegyen.

Az Alkotmánybíróság az indítványt megalapozottnak találta. Döntése során figyelembe vette azt, hogy a peres eljárásban felperes indítványozó lakcímét az ingatlan-nyilvántartásban szereplő lakcím-adatával, vagyis egy nem közhiteles nyilvántartási adattal igazolta, és indítványozó már évekkel az eljárás megindítását megelőzően bejelentkezett az új címére. A bírósági kézbesítések sikertelensége tekintetében tehát indítványozót felelősség nem terhelte, önhibának tekinthető mulasztást nem követett el. Ráadásul, a bíróságnak felperes nyilatkozataiból tudomással kellett bírnia arról, hogy indítványozó nem a felperes által megjelölt címen, vagyis a perbeli ingatlanban lakik. A Fővárosi Törvényszék azonban az eljárását ennek a ténynek a figyelmen kívül hagyásával folytatta tovább, és az indítványozónak címzett peres iratokat kivétel nélkül az indítványozó felperes által megjelölt lakcímére kézbesítette, mely iratok közül az indítványozó a peres eljárás folyamán egyetlen egyet sem vett át. A bíróság továbbá a bírósági meghagyás kibocsátásának időpontjában hatályos, a polgárok személyi adatainak és lakcímének nyilvántartásáról szóló 1992. évi LXVI. törvény rendelkezéseire figyelemmel sem tekinthette volna automatikusan, a felperes egyoldalú előadása alapján lakóhelynek azt a felperes által megjelölt címet, amelyen az indítványozó a felperes kifejezett nyilatkozata szerint sem lakott.

Mindezen tényekre tekintettel az Alkotmánybíróság úgy ítélte meg, hogy azáltal, hogy automatikusan (így például hiánypótlás kibocsátása nélkül) elfogadta valósnak a felperes által megjelölt, közhiteles nyilvántartásból származó adattal nem igazolt, és az adott ügy egyedi körülményei alapján észszerűen megkérdőjelezhető lakcímadatot, aminek eredményeképpen gyakorlatilag lehetetlenné tette alperes részvételét az eljárásban, a Fővárosi Törvényszék megsértette az indítványozó tisztességes bírósági eljáráshoz fűződő jogát. Mivel pedig ezzel az indítványozó perbeli jogi helyzetét és a per végkimenetelét érdemben befolyásolta, a bírói döntést  és a per végkimenetelét érdemben befolyásoló Alaptörvény-sértést követett el. Erre tekintettel az Alkotmánybíróság megsemmisítette a Fővárosi Törvényszék által kibocsátott bírósági meghagyást.

Az Alkotmánybíróság határozatát itt elolvashatja.

IV/3854/2021. számú határozat

A törvény garanciális rendelkezéseinek bíróság általi maradéktalan betartása esetén nem alaptörvény-ellenes, ha a bíróság a tárgyaláson való jelenlét jogáról lemondott vádlottal szemben az ügyész által a perbeszédében módosított vád alapján hoz ítéletet.

Az indítványozó ellen távollétében folyt büntetőeljárás, miután lemondott a tárgyaláson való jelenlét jogáról. Az elsőfokú ítélet meghozatalát megelőzően az ügyész a perbeszédében módosította a vádat és perbeszédét már a módosított vádra építette. Az indítványozó az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdésének sérelmére hivatkozott azzal összefüggésben, hogy a vádirat részére nem lett ismertetve, valamint hogy a vádmódosítást csak az ítélethozatalt követően kapta kézhez. Az indítványozó véleménye szerint az Alaptörvény XXVIII. cikk (3) bekezdésében foglalt védelemhez való jog részét képezi az, hogy a terheltnek lehetősége legyen eldönteni, hogy a módosított vád tekintetében is élni kíván-e a tárgyaláson való jelenlétről történő lemondás jogával. Az indítványozó kifejtette, hogy reagálni ugyan tudott a vádmódosításra, de – mivel a tárgyalás elnapolására nem került sor – érdemi védekezést már nem tudott előterjeszteni.

Az Alkotmánybíróság alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdésnek minősítette annak vizsgálatát, hogy a tárgyalás jogáról lemondó terheltet megfelelőképpen tájékoztatták-e az ügyészi vádbeszédben történt vádmódosításról, és ezáltal biztosították-e a megfelelő védekezés lehetőségét.

Az Alkotmánybíróság az indítványt nem találta megalapozottnak. Az ügy alkotmányossági szempontú megítélése kapcsán kiemelte, hogy az indítványozó maga döntött úgy, hogy lemond a tárgyaláson való jelenlét jogáról, és az eljárási iratokból megállapíthatóan tudomással bírt a vád módosításáról, sőt arra írásban reagált is. Az elsőfokú bíróság kifejezetten felhívta indítványozó védőjét arra, hogy haladéktalanul tájékoztassa indítványozót a vád módosításáról, és a védő úgy nyilatkozott, hogy ezen felhívásnak eleget tesz. Ezen körülményekre tekintettel a tisztességes eljáráshoz fűződő jog sérelme nem állapítható meg. Nem találta megállapíthatónak az Alkotmánybíróság a védelemhez való jog megsértését sem. Ezen döntését azzal indokolta, hogy az indítványozó a tárgyaláson történt jelenlét jogáról való lemondással tudomásul vette, hogy az eljárás távollétében be is fejeződhet vele szemben, még a vád módosítása esetén is, mivel a törvény ebben az esetben sem teszi kötelezővé a bíróság számára a tárgyalás elnapolását. Figyelembe kell venni továbbá, hogy a terhelt rendelkezési joga alapján az ügydöntő határozat kihirdetésééig bármikor dönthet úgy, hogy részt kíván venni a tárgyaláson. Jelen ügyben az indítványozó nem élt ezzel a jogával, a vád megváltoztatását követően sem. A védelemhez való jog biztosítása szempontjából azt is figyelembe kell továbbá venni, hogy bár a vád tárgyává tett cselekmény jogi minősítése változott, és a tárgyalás elnapolására nem került sor, az elsőfokú bíróság már korábban végzéssel döntött az eltérő minősítés lehetőségéről, amely garancia a védelemhez való jog biztosítása szempontjából.

Mindezen indokok alapján az Alkotmánybíróság az alkotmányjogi panaszt elutasította.

Az Alkotmánybíróság határozatát itt elolvashatja.

3103/2023. számú határozat

Nem alaptörvény-ellenes a bűncselekménnyel okozott kár, illetve sérelemdíj megtérítése iránti gyorsított per tárgyalás nélküli lefolytatásának és elbírálásának lehetősége az okirati bizonyításon kívüli egyéb bizonyítás szükségtelensége esetén.

2020 óta a bűncselekményt megvalósító magatartás következtében kárt szenvedett személyeknek lehetőségük a vagyoni káruk, illetve a sérelemdíj-igényük megtérítése iránt az általános szabályok szerint lefolytatandó polgári peres eljárás helyett egy speciális, gyorsított eljárást indítani a károkozóval, illetve a mögöttes helytállásra kötelezettel (pl, biztosítóval) szemben. Ezen eljárást a bűncselekménnyel okozott kár, illetve sérelemdíj megtérítése iránti gyorsított perről szóló 2020. évi LXX. törvény (a továbbiakban: Gyptv.) szabályozza, melynek 11.§ (1) bekezdése értelmében a bíróság a pert tárgyaláson kívül bírálja el, ha az okirati bizonyításon kívül egyéb bizonyítást nem kell lefolytatni. Ugyanezen § (5) bekezdése pedig akként rendelkezik, hogy ha a bíróság az (1) bekezdésben foglaltak szerint jár el, az ítéletet is tárgyaláson kívül hozza meg.

Az indítványozó bíró előtt folyamatban lévő ügyekben a Gyptv, fenti rendelkezéseit kell alkalmazni, mert a felek az okirati bizonyításon túlmutató bizonyítási indítványokat nem terjesztettek elő. Az indítványozó bíró szerint ugyanakkor a tárgyalás tartásának törvény által előírt tilalma sérti a tisztességes eljáráshoz fűződő jogot, mivel elvonja a felek nyilvános tárgyaláshoz fűződő jogát. Álláspontja szerint az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdése azonos szintűnek tételezi a nyilvános tárgyalás és az észszerű határidő követelményét, így a tisztességes eljárás egyik részeleme sem érvényesülhet a másik rovására. Beadványában hivatkozott a Polgári és Politikai Jogi Egyezségokmányára, az Európai Emberi Jogi egyezményre és az Alkotmánybíróság gyakorlatára is. Sérelmezte, hogy a támadott törvényi rendelkezés elvonja az igazságszolgáltatás feletti társadalmi kontroll lehetőségét is, amely egyúttal gyengíti a bíróságokban vetett bizalmat.

Az Alkotmánybíróság az indítványt nem találta megalapozottnak. A Gyptv. szabályozásának, valamint tárgyalás nyilvánosságával, mint a tisztességes eljáráshoz való jog részelemével kapcsolatos gyakorlatának áttekintését követően megállapította, hogy a nyilvános tárgyaláshoz fűződő jog korlátozásával a jogalkotó által a sértett-felperes Alaptörvényben biztosított, a személyi épséghez, a méltósághoz és a magánélet védelméhez fűzőz alapjogainak védelme érdekében elérni kívánt legitim célok – nevezetesen a sértett-felperes kímélete és a vele szemben bűncselekményt elkövetett alperessel való újbóli találkozásból eredő másodlagos viktimizáció és traumatizáció elkerülése – a nyilvános tárgyaláshoz fűződő jog korlátozásának szükségességét és arányosságát megalapozzák. Az Alkotmánybíróság ennek kapcsán figyelembe vette azt is, hogy egyrészt már magának a gyorsított pernek a lefolytatása is a sértett-felperes döntésén múlik – hiszen választhatja az általános szabályok szerint lefolytatandó polgári per megindítását is -, másrészt pedig a sértett-felperes a gyorsított perben is elérheti, hogy a bíróság tárgyalást tartson, mégpedig úgy, hogy az okirati bizonyításon kívül más bizonyítási indítványt – például tanú(k), vagy szakértő(k) meghallgatására irányulót – is előterjeszt. A tárgyalás mellőzésére ugyanis csak abban az esetben kerülhet sor, ha mind a felperes, mind az alperes megelégszik az okirati bizonyítással.

Erre tekintettel az Alkotmánybíróság a Gyptv. 11. § (5) bekezdése alaptörvény-ellenességének a meg- állapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt elutasította.

Az Alkotmánybíróság határozatát itt elolvashatja.

20/2020. (VIII. 4.) számú határozat

Nem alaptörvény-ellenes a bíróság által a valósághű tényállás megállapítása érdekében hivatalból végzett bizonyítás a büntetőeljárásban. A hivatalbóli bizonyítás lehetőségével a bíróság ugyanakkor csak a valósághű tényállás megállapítása érdekében és a büntetőeljárás alapelveiből, továbbá az Alaptörvény rendelkezéseiből fakadó követelményekkel összhangban, különösen az eljárási feladatok megoszlásának tiszteletben tartása és a pártatlanság fenntartása mellett élhet.

Az Alkotmánybíróság határozatának alapjául egy büntetőeljárásban előterjesztett bírói kezdeményezés szolgált. Az alapügyben eljárt elsőfokú bíróság az ügyben hivatalból folytatott le bizonyítást és az ennek eredményeképpen keletkezett bizonyítási eszközöket felhasználta az ítéleti tényállás megállapítása során. Az előterjesztő másodfokú bíróság álláspontja szerint a büntetőeljárásról szóló törvénynek (Be.) a bíróság számára a büntetőügyekben hivatalbóli bizonyítást is lehetővé tevő rendelkezése (Be. 164.§ (3) bekezdés) alaptörvény-ellenes, mert nem felel meg a jogállamiságból eredő jogbiztonság követelményének. A kifogásolt rendelkezés folytán ugyanis – tekintettel a Be. más rendelkezéseire - az eljárás résztvevői számára kiszámíthatatlanná válik a bizonyítási eljárás, bizonytalanná válik a bíróság által értékelhető bizonyítékok köre. A bíróság általi hivatalbóli bizonyítást lehetővé tevő rendelkezés emellett ellentétben állónak tűnik az Alaptörvény, illetve a büntetőeljárási törvény más alapvető szabályaival, így azokkal, melyek a tisztességes eljáráshoz fűződő jog biztosítását hivatottak garantálni, melyek a vád bizonyításához szükséges tények feltárását és az alátámasztásukra szolgáló bizonyítási eszközök beszerzését a vádló kötelességévé teszik, illetve melyek az indítvány alapján történő bizonyítás elvét rögzítik. Az indítványozó bíróság álláspontja szerint mindemellett sérti a támadott jogszabályi rendelkezés az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdésében rögzített pártatlanság követelményét is.

Az Alkotmánybíróság annak figyelembe vételével végezte el az indítvány által felvetett alkotmányossági kérdések vizsgálatát, hogy büntetőügyekben a bíróság által hivatalból végezhető bizonyítás a történeti alkotmány vívmánya (!). A szabályozás történetének és a jogalkotói indokolások releváns elemeinek az áttekintésével az Alkotmánybíróság megállapította, hogy sem a hatályos szabályozás, sem annak előzményei nem zárták ki annak a ehetőségét, hogy a büntetőeljárásban a bíróság hivatalból végezzen bizonyítást. A tényállás tisztázásának a kötelezettségébe a jogalkotó szándéka szerint beletartozott és beletartozik azon lehetőség biztosítása a bíróság számára, hogy szükség esetén hivatalból is végezzen bizonyítást. Ebben a kérdésben a bírói gyakorlat is egységesnek mondható. A Be. támadott rendelkezése nem sérti továbbá az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdéséből fakadó kiszámítható és előre látható jogalkalmazás követelményeit, mivel annak nyelvtani értelmezéséből egyértelműen következik, hogy a bíróság indítvány hiányában bizonyíték beszerzésére és megvizsgálására nem köteles, ám annak lehetőségétől nincs elzárva. Az Alkotmánybíróság megállapította továbbá, hogy a rendelkezés jogértelmezéssel fel nem oldható belső ellentmondást sem tartalmaz. A bíróságnak – miként a nyomozó hatóságnak és az ügyésznek is - a valósághű tényállás megállapítására kell törekednie. A valósághű tényállás felderítése szolgáltat legitim indokot ahhoz, hogy a bíróság – akár a vádlói, akár a védői inaktivitást korrigálva – indítvány nélkül szerezzen be és vizsgáljon meg bizonyítási eszközt, és azt felhasználja a tényállás megállapításához. A bíróság hivatalbóli bizonyítási tevékenységének ugyanakkor legfőbb korlátja annak célhoz kötöttsége azáltal, hogy kizárólag a valósághű tényállás megállapítására irányulhat. A büntetőeljárás alkotmányos jelentőségű alapelveinek elemzése alapján az Alkotmánybíróság arra az eredményre jutott, hogy a Be. 164. § rendelkezései közötti, látszólagos belső ellentmondás az Alaptörvény 28. cikke szerinti követelményeknek megfelelő és a szükséges szakértelem birtokában elvégzett bírósági jogértelmezéssel kiküszöbölhető. A Be. 164. § (1)–(2) bekezdései, valamint a be. 164. § (3) bekezdése a főszabály és a kivétel szabály viszonyrendszerében értelmezhetők. Főszabály tehát, hogy a büntetőeljárásban a vádló bizonyítási kötelezettsége az elsődleges, és a bíróság a tényállás tisztázása során bizonyítékot indítvány alapján szerez be. Kivételesen ugyanakkor, méghozzá a valósághű tényállás megállapítása érdekében és az eljárási alapelvek érvényesítése mellett, a bíróság indítvány hiányában is intézkedhet bizonyíték beszerzése iránt. Végül azt is megállapította az Alkotmánybíróság, hogy a támadott rendelkezés a bíróság pártatlan, elfogulatlan ítélkezésének a tisztességes eljáráshoz való jogból eredő követelményének érvényesülését sem veszélyezteti, hiszen az a valósághű tényállás megállapítását célozza és a bíróság általi hivatalbóli bizonyításra – melynek eredménye egyébként előre nem látható - mind a vádlói, mind pedig a védői inaktivitás korrekciója érdekében lehetőséget ad.

Mindezen indokokra tekintettel az Alkotmánybíróság a Be. 164. § (3) bekezdése alaptörvény-ellenességének a megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt annak hangsúlyozása mellett elutasította, hogy a hivatalbóli bizonyítás lehetőségével a bíróság csak a valósághű tényállás megállapítása érdekében és a büntetőeljárás alapelveiből, továbbá az Alaptörvény rendelkezéseiből fakadó követelményekkel összhangban, különösen az eljárási feladatok megoszlásának tiszteletben tartása és a pártatlanság fenntartása mellett élhet.

Az Alkotmánybíróság határozatát itt elolvashatja.

IV/377/2022. számú határozat

A vádlott tisztességes eljáráshoz fűződő jogának sérelmét eredményezheti, ha a kizárólag a védő által bejelentett, majd pedig – a vádlott hozzájárulása nélkül – visszavont fellebbezés alapján – a súlyosítási tilalom sérelme nélkül – tanácsülésen eljárva a vádlott hátrányára változtatja meg az elsőfokú bíróság ítéletét.

Az alkotmányjogi panasz alapjául szolgáló büntetőeljárásban az elsőfokú bíróság ítélete ellen csak a vádlott védője fellebbezett, mégpedig a vádlott felmentése érdekében. Fellebbezését a másodfokú bíróság által kitűzött tanácsülés napját megelőző napon védence írásbeli hozzájárulása nélkül visszavonta. A másodfokú bíróság – arra hivatkozva, hogy a Be. (büntetőeljárásról szóló törvény) 587.§ (3) bekezdése értelmében a vádlott javára más által bejelentett fellebbezést – nem számítva ide az ügyészt - a fellebbező csak a vádlott hozzájárulásával vonhatja vissza, az ügyben tanácsülésen eljárva (jogerős) ítéletet hozott, mellyel annyiban változtatta meg az elsőfokú bíróság ítéletét, hogy abból mellőzte a vádlott előzetes mentesítésére vonatkozó rendelkezést, egyebekben az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta.

Indítványozó a másodfokú bíróság ítélete ellen benyújtott alkotmányjogi panaszát a tisztességes eljáráshoz és a védelemhez fűződő, Alaptörvényben foglalt jogainak megsértésére alapította.

Az Alkotmánybíróság az alkotmányjogi panaszt abban a részében, mely a Be. 587.§ (3) bekezdését támadta, nem találta alaposnak és visszautasította. A védő eljárásbeli szerepét elemezve rámutatott, hogy bár a védő önálló alanya a büntetőeljárásnak, s ennek megfelelően önállóan tehet jogorvoslati nyilatkozatokat is, ez az eljárásbeli önállósága mégis korlátozott abban az értelemben, hogy csak védence érdekében járhat el és ennek érdekében minden rendelkezésre álló törvényes eszközt fel kell használnia. Ebből adódóan az a törvényi rendelkezés, mely a védő fellebbezésének visszavonásához a terhelt hozzájárulását követeli meg, nem ellentétes az Alaptörvény támadott rendelkezéseivel, mivel azt a célt szolgálja, hogy a terheltet ne lehessen a hozzájárulása nélkül megfosztani a jogorvoslati eljárás lefolytatásától még abban az esetben sem, ha ő nem, csupán az ő érdekeit hivatalból képviselni köteles védője fellebbezett. A bíróságnak továbbá nem feladata hivatalból vizsgálni a terhelti hozzájárulás meglétét, vagy hiányát, mivel a rendelkezés címzettje nem a bíróság, hanem a védő. A védő számára ír elő - fellebbezése visszavonásának érvényességére kiható - kötelezettséget a törvény.

A másodfokú, jogerős határozatot támadó részében azonban az Alkotmánybíróság az indítványt megalapozottnak találta. Megállapította, hogy bár a törvény nem ír elő a bíróság számára arra vonatkozó kötelezettséget, hogy nyilatkoztassa a vádlottat a védője fellebbezésének visszavonásához történő hozzájárulásáról, azonban a vádlott tisztességes eljáráshoz fűződő jogának sérelmét eredményezheti, ha a kizárólag a védő által bejelentett, majd pedig – a vádlott hozzájárulása nélkül – visszavont fellebbezés alapján – a súlyosítási tilalom sérelme nélkül - a vádlott hátrányára változtatja meg az elsőfokú bíróság ítéletét. Nyilvánvaló ugyanis, hogy nem tekinthető a vádlott akaratából való felülbírálati lehetőségnek az olyan felülbírálat, amelynek következménye bár súlyosítási tilalomba nem ütközik, ám kétségtelen a vádlott terhére szóló, a büntetőjogi helyzetét terhére változtató. Az elsőfokú bíróság által törvénybe nem ütköző módon, mérlegelés alapján a vádlott javára meghozott rendelkezés mellőzése nem tartozik azon kockázatok közé, melyekkel a vádlottnak kizárólag a védelmi fellebbezés alapján való felülbírálat esetében - és a jog helyes alkalmazása érdekében - a törvény alapján számolnia kell. A tisztességes eljárás lényege ugyanis az, hogy a terheltet – kedvezményezett perjogi helyzetben (amint perjogilag nyilvánvalóan ilyen a kizárólag védelmi fellebbezése esetén való felülbírálat) – ne érje meglepetés. Ne érje mérlegelésen alapuló döntési jogkör előre nem látható gyakorlása, legalábbis olyan ne érje, ami a terhére szóló. Végül ugyancsak a vádlott tisztességes eljáráshoz fűződő jogának sérelméhez vezető körülményként értékelte az Alkotmánybíróság, hogy a másodfokú bíróság a veszélyhelyzeti szabályok alkalmazásával annak ellenére hozott tanácsülésen a vádlott számára hátrányos döntést a visszavont védői fellebbezés alapján, hogy az ügyet nyilvános ülésre tűzhette volna és azon meggyőződhetett volna a vádlott valódi akaratról a védői fellebbezés visszavonásával kapcsolatban. Mindezek alapján megállapítható, hogy kizárólag a terhelt érdekében álló percselekvés folytán nyílt meg az olyan döntési jogkör gyakorlásának lehetősége, ami viszont a terhelt érdekében nyilvánvalóan nem álló, azzal szöges ellentétben álló döntés meghozatalát nem csupán biztosította, hanem eredményezte is. Az ilyen eljárás pedig nem tisztességes.

Az Alkotmánybíróság ugyanakkor szükségesnek tartotta rögzíteni, hogy az alapügy esetében az általa hivatkozott eljárási, eljárásjogi körülmények – másodfokú bíróság ítélkezése szerinti – együttállása vezetett a tisztességes eljárás sérelméhez. Ugyanakkor ez nem jelenti, hogy a jelen ügyben adott „együttállás”-ból bármely összetevő körülmény önmagában eleve alapot adna az alaptörvényellenességre. Ezt mindig konkrét vizsgálat döntheti el. Az Alkotmánybíróság nem a büntetőeljárásra vonatkozó törvényi rendelkezések önmagában álló eljárási helyességét, hanem az adott és sérelmezett jogalkalmazás tisztességét (méltányosságát) vizsgálta.

Mindezen okokból kifolyólag az Alkotmánybíróság a másodokú bíróság ítéletét megsemmisítette.

Az Alkotmánybíróság határozatát itt elolvashatja.

IV/172/2019. számú határozat

Alaptörvény-ellenes az eljárásnak a jogi képviselő mulasztása miatti megszüntetése a perfelvételi tárgyalás vonatkozásában, ha a bíróság fél számára az idéző végzésben adott, a törvénynek meg nem felelő tartalmú, téves tájékoztatása értelmében a perelvételi tárgyaláson a fél személyes jelenléte is elegendő.

Indítványozók – jogi képviselőik útján – keresetlevelet nyújtottak be a bírósághoz munkajogi ügyben. A keresetlevélben az indítványozók jogi képviselői kifejezetten kérték a tárgyalás esetleges távollétükben történő megtartását. Az elsőfokú bíróság mindkét ügyben tárgyalást tűzött ki és az ezzel kapcsolatos végzésében az indítványozókat azzal a tájékoztatással idézte, hogy a fél köteles gondoskodni arról, hogy a perfelvételi tárgyaláson tény- és bizonyítási kérdésekben személyesen vagy jogi képviselője útján nyilatkozatot tudjon tenni. Indítványozók a tárgyaláson személyesen meg is jelentek, a közigazgatási és munkaügyi bíróság ugyanakkor a Pp. 227. § (3) bekezdésére hivatkozással az eljárásokat megszüntette, mivel a jogi képviselők az első tárgyalást elmulasztották. A bíróság megállapította, hogy indítványozók jogi képviselővel eljáró félnek minősülnek, a jogi képviselők ugyanakkor a szabályszerű idézés ellenére az első, perfelvételi tárgyaláson nem jelentek meg, kérték viszont a tárgyalás távollétükben való megtartását. Az indítványozók ugyan a tárgyaláson személyesen megjelentek, de ennek ellenére a Pp. 227. § (3) bekezdése szerint „eljárásjogi értelemben a felperes az első tárgyalást elmulasztotta”, ezért a bíróság – a Pp. 227. § (3) bekezdésében foglalt szabály alkalmazásával - a Pp. 240. § (1) bekezdés g) pontja alapján az eljárásokat hivatalból megszüntette. A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság végzését, mint indokaiban is helytállót, mindkét ügyben helybenhagyta. Az indítványozók jogi képviselőik útján ismételten benyújtották keresetüket a bírósághoz, de az egyik ügyben indítványozó az érvényesíteni kívánt igénye elévülésére vonatkozó szabályok miatt anyagi igényét az eredeti keresetében foglalthoz képest már csak korlátozott időintervallumra, így csökkentett összegre nézve jelölhette meg.

Indítványozók ezt követően fordultak alkotmányjogi panaszukkal az Alkotmánybírósághoz, melyet a tisztességes eljáráshoz való jog sérelmére alapítottak. Álláspontjuk szerint az eljárt bíróságok – többek között - azáltal sértették meg a tisztességes eljáráshoz való jogukat, hogy a tárgyalásra idéző végzésben foglalt tájékoztatással ellentétes jogértelmezéssel szüntették meg az eljárást. Míg ugyanis az idéző végzésben foglalt tájékoztatás a félnek, vagy a jogi képviselőjének a személyes jelenlétét írta elő a perfelvételi tárgyalás tekintetében, addig a bíróság a fél személyes jelenléte ellenére szüntette meg az eljárást, arra való hivatkozással, hogy a jogi képviselő jelenléte lett volna szükséges. Ezen eljárásukkal a bíróságok figyelmen kívül hagyták a megfelelő, mindenre kiterjedő, jogszerű és a Pp.-ben külön is előírt tájékoztatáshoz való joguknak a bíróságok részéről történő megsértését.

Az Alkotmányjogi panaszokat az Alkotmánybíróság részben megalapozottnak találta. Az indítványok alapján a vizsgált ügyekben alapvető alkotmányjogi kérdésként értékelte azt, hogy az eljárás megszüntetését eredményező bírói döntések, azaz az érdemi jogszolgáltatás elmaradása, illetve annak a bíróság részéről történő elhárítása a jogi képviselő perfelvételi tárgyalásról való távolmaradása, így a fél mulasztása miatt - annak a ténynek a figyelembevételével, hogy a peres félnek a mulasztás jogkövetkezményeiről való, az eljárási törvényben előírt, kötelező bírósági tájékoztatása és kioktatása elmaradt -, okozhatták-e az indítványozók bírósághoz való fordulása jogának, ezen belül a bírósági eljárás érdemi lefolytatásához és igényük tisztességes tárgyalást követő elbírálásához, így az érdemi, indokolt bírói döntéshez való, az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdésében foglalt jogosultságuknak az Alaptörvénybe ütköző sérelmét.

Az Alkotmánybíróság rámutatott arra, hogy miután az eljárási kódexekben foglalt, a bírósági eljárás kezdeményezésére és az igények érvényesítésének módjára, feltételeire vonatkozó rendelkezések jellemzően valamely alkotmányos alapjog tényleges érvényesülését is befolyásolják, érintik vagy éppen kizárják azt, és az eljárási kódexekben egyes esetekben szövevényes, nehezen átlátható, néha többféle értelmezést lehetővé tevő rendszert alkotnak, ezért a jogalkotó a bíróságok kötelezettségévé tette – egyes esetekben expressis verbis szabályok előírásával - a törvénynek megfelelő jogérvényesítés elősegítése, előmozdítása érdekében a felek megfelelő tájékoztatását hatékony jogérvényesítésük, végső soron alapvető alkotmányos jogaik reális érvényesíthetősége és érvényesülése érdekében. A bíróság ezen kötelezettségét a Pp. 133.§ (2) bekezdése például kifejezetten rögzíti. Az alapügyben eljárt elsőfokú bíróság ezen kötelezettségének azonban nem tett eleget, mivel végzésének megfogalmazásából nem következett az eljárás megszüntetése, mint jogkövetkezmény alkalmazása abban az esetben, ha az indítványozók jogi képviselője nem jelenik meg a perfelvételi tárgyaláson. A másodfokon eljárt bíróságok pedig – az indítványozóknak a bíróság általi mulasztásra való hivatkozása ellenére, az erre vonatkozó érvüket figyelmen kívül hagyva – helyben hagyták az elsőfokú bíróságoknak az eljárások megszüntetésére vonatkozó végzéseit. Megállapítható tehát, hogy az elsőfokú bíróságok által kibocsátott, a perfelvételi tárgyaláson való részvételre idéző végzések a Pp. erre vonatkozó kifejezett előírása ellenére törvénybe ütköző módon nem nyújtottak tájékoztatást az indítványozók részére a perfelvételi tárgyalás megtartásának szabályairól, feltételeiről, contra legem nem hívták fel az indítványozók figyelmét az ők, valamint jogi képviselőik személyes jelenlétére vonatkozó szabályokra, a jogi képviselők távolmaradása esetén várható jogkövetkezményekre, illetve a nyújtott tájékoztatásuk kifejezetten félreérthető és félrevezető volt. Mindezek figyelmen kívül hagyásával ugyanakkor a bíróságok a jogi képviselők távolmaradását észlelve az eljárás megszüntetéséről döntöttek, továbbá ezeket a döntéseket a jogorvoslati fórumok megerősítették, előidézve ezzel az indítványozók bírósághoz való fordulás alapvető joga érvényesülésének ellehetetlenülését.

Annak megítélése során, hogy miként minősítendő alkotmányjogi és alapjogvédelmi szempontból a bíróságok által adott téves, vagy hiányos tájékoztatás a törvény által egyébként egyértelműen szabályozott körülményekkel kapcsolatban, kiemelendő, hogy a bíróságok hivatalos közléseihez és megnyilvánulásaihoz, azok helyességéhez, teljeskörűségéhez fokozott közbizalom fűződik, azaz a jogkereső közönség joggal bízik abban, hogy a jogvita eldöntésére hivatott fórumtól minden esetben körültekintő, a törvény ismeretén alapuló, a jogszabályokban foglaltakat feltétlenül szem előtt tartó és annak minden körülmények között eleget tevő információt, figyelemfelhívást vagy tájékoztatást kapott.

A konkrét ügyben az Alkotmánybíróság kiemelt jelentőséget tulajdonított annak a körülménynek, hogy a bíróságok az idéző végzésekben annak ismeretében mulasztották el a törvény által kötelezően, eltérést nem engedő módon, annak tartalmát konkrétan, pontosan meghatározva expressis verbis elrendelt figyelemfelhívást a meg nem jelenés következményeire, hogy tudomással bírtak az indítványozók keresetleveleiből arról, hogy jogi képviselők szerint számukra a perfelvételi tárgyaláson való részvétel a fő szabály szerint nem kötelező. Fontos szempont továbbá még az is, hogy Pp.-nek az osztott perszerkezetre vonatkozó konstrukciója – amelynek új eleme a perfelvételi tárgyalás, ahol annak rendeltetése és funkciója alapján a jogi képviselettel eljáró személyek esetében jogi képviselők személyes jelenléte elvárt és kívánatos, távolmaradásuk pedig mindenképpen hátrányos következményekkel jár a félre nézve, illetve az eljárás megszüntetéséhez is vezethet – egy teljesen új jogintézménynek volt tekinthető az ügyek indítványozók által kezdeményezett megindulásakor. Ezért is bír az alkotmányjogi panaszok és az azokban állított alapjogsérelem mikénti megítélése szempontjából – önmagában a törvényi előírás be nem tartásán túlmenően –fokozott jelentőséggel a jogi képviselők távolmaradására, az ebből következő mulasztásra és a lehetséges permegszüntetésre történő bírósági figyelem felhívás és kioktatás elmaradása.

Az Alkotmánybíróság döntése meghozatalakor mérlegelte azt is, hogy az első fokú és a jogerős döntést hozó bíróságok végzései az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdésében foglalt tisztességes bírósági eljáráshoz való jog egyik részjogosítványának, a bírósághoz fordulásnak a jogát, e jog tényleges gyakorlásának a lehetőségét az ügyben alkalmazott jogkövetkezménnyel, a per megszüntetésével nemcsak hogy korlátozta, sértette, de a jogszolgáltatás megtagadásával az indítványozók számára azt kifejezetten kizárta. A másodfokon eljárt bíróságok pedig – annak ellenére, hogy az indítványozók fellebbezésükben hivatkoztak a törvényben előírt figyelem felhívás elmaradására – jogerős döntéseikben nem értékelték, nem vették figyelembe annak jelentőségét, hogy a döntés eredményeként az indítványozók alkotmányos joguk gyakorlásától estek el. Ráadásul, az elévülésre vonatkozó szabályok következtében a jogszolgáltatás eljárt bíróságok általi megtagadása pénzben kifejezhető anyagi veszteséget is okozott az indítványozóknak.

Mindezen indokok alapján az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az elsőfokú bíróság azzal, hogy a törvény kifejezett rendelkezésébe ütköző, a mulasztás következményeire való kötelező figyelemfelhívást elmulasztotta, majd ezt követően – a nyújtott tájékoztatás félreérthető és félrevezető tartalma ellenére – a jogi képviselő távolmaradása miatt, a mulasztás jogkövetkezményeit alkalmazta, az eljárást megszüntető végzéseivel alaptörvénybe ütköző módon fosztotta meg az indítványozókat a bírósághoz fordulás jogának tényleges gyakorlása lehetőségétől. A másodfokú bíróság pedig a fellebbezések elbírálása során nem volt tekintettel az ügyek alkotmányjogi összefüggéseire és jelentőségére, valamint az ügyek más sajátos, egyedi körülményeire – így a törvényben előírt figyelem felhívás elmulasztására – sem. Az Alkotmánybíróság megítélése szerint az így bekövetkezett alapjogsérelem érdemben befolyásolta a bíróságoknak az indítványozók jogszolgáltatásra irányuló igényénék megtagadását eredményező döntéseit, ezért azok az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdésének Alaptörvénybe ütköző sérelmét idézték elő. Ezen okból kifolyólag az Alkotmánybíróság az indítványokkal támadott első- és másodfokú végzéseket megsemmisítette.

Az Alkotmánybíróság határozatát itt elolvashatja.

IV/4119/2021. számú határozat

A Munka törvénykönyve hatályba lépését követően köztulajdonúvá vált munkáltató által foglalkoztatott, a Munka törvénykönyve hatályba lépését megelőzően megkötött kollektív szerződés hatálya alatt álló munkavállaló tekintetében alkalmazandó munkajogi szabályok.

 Az indítványozó –  a Munka törvénykönyve (a továbbiakban: Mt.) hatálybalépését megelőzően megkötött kollektív szerződés hatály alatt álló - munkáltatója az Mt. hatálybalépését követően köztulajdonban álló munkáltatóvá vált. Ennek folytán – az mukaviszonyára alkalmazandóvá váltak az Mt.-nek a köztulajdonban álló munkáltatóval fennálló munkaviszonyra vonatkozó speciális szabályai, így azok is, melyek szerint a felmondási idő és a végkielégítés az általános szabályokhoz igazodik, a kollektív szerződés vagy a felek megállapodása ettől nem térhet el. Ezen általános szabályok ugyanakkor csak a Munka törvénykönyve (a továbbiakban: Mt.) hatálybalépését követően kötött kollektív szerződésekre és munkaszerződésere váltak alkalmazandóvá, az azt megelőzően megkötöttekre nem.  A munkáltató a köztulajdonba kerülését követően megszüntette indítványozó munkaviszonyát, s ennek során az Mt. általános szabályait alkalmazta a felmondási idő és a végkielégítés vonatkozásában, figyelmen kívül hagyva a kollektív szerződés rendelkezéseit, melynek hatálya alatt a köztulajdonba kerülését megelőzően állt. Ha ugyanakkor Indítványozó munkáltatója az Mt. hatálybalépését megelőzően vált volna köztulajdonúvá, akkor – az átmeneti rendelkezések értelmében – munkaviszonyára továbbra is alkalmazandóak maradtak volna a kollektív szerződés – rá nézve kedvezőbb – szabályai. Indítványozó ezért pert indított a munkáltató ellen, keresetében a törvény szerinti és a kollektív szerződés szerinti végkielégítés  különbözete, továbbá a kollektív szerződés szerinti hosszabb felmondási időre járó távolléti díj megfizetésére kérte kötelezni az alperest kamatokkal együtt. A felülvizsgálati eljárásban a Kúria indítványozó keresetét teljes egészében elutasította.

 Indítványozó ezt követően terjesztette be alkotmányjogi panaszát, melynek lényege szerint a szabályozás szempontjából egymással összehasonlítható jogalanyok (az Mt. hatályba lépése előtt kötött kollektív szerződések hatálya alá tartozó munkáltatók és munkavállalók) között tesz különbséget anélkül, hogy annak alkotmányos indoka lenne. Az ugyanis a különbségtételnek alkotmányosan nem elfogadható indoka, hogy egy munkavállalóra, illetve munkáltatóra csak azért ne kellene alkalmazni egy, a jogalkotó szándéka szerint továbbra is érvényesként fenntartani kívánt kollektív szerződést (rendelkezését), mert a munkáltató egyik napról a másik napra köztulajdonúvá válna. Míg ugyanis a támadott ítélet jogértelmezése szerint a 2012. július 1. napján és azt követően megszakítás nélkül köztulajdonú munkáltatónak alkalmaznia kell egy érvényes kollektív szerződést (előírását), addig ugyanazt az érvényes kollektív szerződést (előírását) egy másik köztulajdonú munkáltatónak nem kellene alkalmaznia, egyszerűen azért, mert a munkáltató utóbb vált köztulajdonúvá. Ez a megkülönböztetés nemcsak a magántulajdonú és a köztulajdonú, de még a köztulajdonú munkáltatók által foglalkoztatott munkavállalók között is különbséget tesz, nemcsak elfogadható alkotmányos indok nélkül, de valójában valós indok nélkül.

 Az Alkotmánybíróság az alkotmányjogi panaszt – az alábbiak szerint – megalapozottnak találta.

 Megállapította, hogy a köztulajdonban álló munkáltatóknál foglalkoztatottak közül azonos csoportba tartoznak, akiknek a munkaszerződése az Mt. hatályba lépése előtt jött létre, és az Mt. hatályba lépése előtt kötött kollektív szerződés szerinti tartalommal. Ez független attól, hogy a munkáltató az Mt. hatályba lépése előtt, vagy után került köztulajdonba. Azon alkotmányos követelmény tükrében, amely szerint jogszabály értelmezése nem vezethet önkényes eredményre, az indítványra okot adó ügyben az az értelmezés felel meg az Alaptörvény a 28. cikke szerinti értelmezési szabálynak, amely szerint a törvény a munkavállalók alanyi jogait illetően nem tesz különbséget az Mt. hatályba lépése előtt kötött kollektív szerződések és ezek érintett munkavállalói alanyi jogai között aszerint, hogy a munkáltató az Mt. hatályba lépése előtt vagy után került köztulajdonba. A Kúria döntése tehát azért nem felel meg az Alaptörvény jogszabályok értelmezésére vonatkozó követelményeinek, és áll ellentétben az alapvető jogok bármely helyzet szerinti különbségtétel nélküli biztosítására vonatkozó alapjoggal, a kollektív tárgyalások folytatásához és kollektív szerződések kötéséhez való alapjoggal, mert a Kúria a felmerült alkotmányjogi problémánál a kollektív szerződés és munkaszerződés mikénti érvényesüléséről nem az Alaptörvény XVII. § (2) bekezdésével és XV. cikk (2) bekezdésével összhangban döntött, amikor az összehasonlítható helyzetben lévő munkavállalót illetően különbséget tett aszerint, hogy a munkavállaló munkáltatójánál az állam az Mt. hatályba lépése előtt vagy után szerzett többségi befolyást.

 Az Alkotmánybíróság határozatát itt elolvashatja.

III/3684/2021. határozat

A pótmagánvádló (kötelező) jogi képviselete másodfokú eljárásban történő megszűnésének jogkövetkezményei.

 Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az Országgyűlés mulasztásban megnyilvánuló alaptörvény- ellenességet idézett elő azáltal, hogy a Be. 810. §-ában nem szabályozta az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdésben foglalt jogbiztonságból fakadó következményeknek megfelelően a pótmagánvádló azon mulasztásának jogkövetkezményét, amikor a másodfokú eljárásban megszűnt jogi képviseletéről a bíróság felhívására a kitűzött határidőben nem gondoskodik. Ezért az Alkotmánybíróság felhívta az Országgyűlést, hogy jogalkotói feladatának 2022. december 31-ig tegyen eleget.

 Az Alkotmánybíróság rámutatott továbbá, hogy mivel a másodfokú eljárásban a bíróság már nem a vádról, hanem az elsőfokú bíróság ítéletről és eljárásáról dönt, a másodfokú pótmagánvádas eljárásban nincs helye a pótmagánvádlónak a jogi képviselő állításával összefüggő mulasztása esetén az eljárás megszüntetésének. A pótmagánvádló azon mulasztásai, melyek az elsőfokú eljárásban a vád elejtésének minősülnek, a másodfokú eljárásban már a fellebbezése visszavonásának tekintendők. A mulasztásban megnyilvánuló alaptörvény-ellenességet okozó jogszabályi hiányosság pótlása a bűnügyi költségekről való rendelkezés szempontjából is előkérdésnek számít, mivel a költségek viseléséről a tárgyalt pótmagánvádlói mulasztás jogkövetkezményeit megállapító és ezáltal az eljárás sorsáról rendelkező másodfokú bírósági határozat tartalma, típusa alapján lehet határozni. A jogalkotónak tehát a másodfokú eljárásban feltárt szabályozási hiányosság orvoslása keretében a költségviselés szabályozását is hozzá kell igazítania a pótmagánvádló mulasztása jogkövetkezményének a megállapításához.

Az Alkotmánybíróság határozatát itt elolvashatja.

3306/2020. (VII.24.) AB határozat

A hatósági döntések érintettek általi megismerésének joga a tisztességes hatósági eljáráshoz fűződő jog lényeges alkotóeleme. Ezért alaptörvény-ellenes helyzetet eredményez, ha a hatósági eljárás megindításáról az érdekelteket nem, vagy a tisztességes eljáráshoz való jog alkotmányjogilag nem indokolt korlátozásával értesítik, és/vagy a döntést – a tisztességes eljáráshoz való jog alkotmányjogilag indokolatlan korlátozásával – nem megfelelően kézbesítik  Annak érdekében, hogy a döntés közlése, mint a tisztességes eljáráshoz való jog egyik lényeges eleme alkotmányjogi értelemben biztosított legyen, az szükséges, hogy a  közlés olyan formában történjen, amely az  érintett számára tényleges értesülést tesz lehetővé. A kizárólag hirdetményi jellegű kézbesítés akkor minősül alkotmányosnak, ha az eljárás és döntés jellegéből (tartalmából) kiindulva ez nem vezet a tisztességes bírósági eljáráshoz való jog szükségtelen vagy aránytalan korlátozására. Az ügy érdemére vonatkozó, az érintett személy jogi helyzetére kihatással járó, illetve eljárási helyzetét alapvetően meghatározó (főként az eljárást megindító és befejező) döntések esetében a kizárólag hirdetményi jellegű kézbesítés csak különösen indokolt esetben alkalmazható.  Az eljárás gyorsításának és/vagy egyszerűsítésének igénye önmagában véve nem lehet a hirdetményi kézbesítés alkalmazásának alapja.

Indítványozó ingatlanára a Földhivatal vezetékjogot jegyzett be az áramhálózati gazdasági társaság kérelmére. A bejegyzést megelőző, vezetékjog fennállása tárgyában folyamatban volt közigazgatási eljárásról semmilyen tájékoztatást nem kapott, annak eredményéről pedig csak hirdetményi úton értesítették. A hatóság vezetékjog fennállását megállapító határozatáról csupán a vezetékjog földhivatali bejegyzését követően értesült oly módon, hogy a földhivatal bejegyzést tartalmazó egyszerűsített határozatát egyszerű (nem tértivevényes és nem is ajánlott) postai küldeményként kézbesítették a számára. A földhivatal határozatához nem csatoltak semmilyen olyan okiratot, amelyből az indítványozó megtudhatta volna, milyen jogi alapon került bejegyzésre az ingatlanára olyan szolgalom, amely korábban semmilyen formában nem jelent meg. Az indítványozó, noha az érintett ingatlan tulajdonosa, – nyilatkozata szerint – a vezetékjog létesítéséről nem tudott, így ügyféli jogait egyáltalán nem gyakorolhatta. A földhivatal bejegyző határozata elleni fellebbezés, valamint a másodfokú határozat bírósági felülvizsgálata iránt megindított per az indítványozó számára eredménytelenül zárult.

Indítványozó a földhivatal bejegyző határozata elleni jogorvoslattal egy időben a vezetékjog fennállását megállapító hatósági határozat ellen is fellebbezéssel, illetve keresettel élt, ám ezen jogorvoslati kérelmeit – a fellebbezési határidő elteltére történő hivatkozással – a hatóság és a bíróság is elutasította. Az indítványozó arra hivatkozott, hogy az eljárás megindításáról semmiféle értesítést nem kapott, így jogszabálysértő a hirdetményi úton való közlés jelen ügyben alkalmazott módja. Ebből következően az alapügyben meghozott határozatot sem közölték vele, mint ügyféllel, amiből viszont az következik, hogy a közlés és a kézbesítés hiányában nem állt be az anyagi jogerő. Így a fellebbezés sem késett el, ezért nem lehetett volna azt érdemi vizsgálat nélkül elutasítani. A bíróság indítványozó ezen hivatkozását a a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvényt (a továbbiakban: Ket.) azon rendelkezésére utalva utasította el további jogorvoslattal nem támadható határozattal, mely szerint, ha jogszabály másként nem rendelkezik, hirdetményi úton történő közlésnek van helye, feltéve, hogy a hirdetményi kézbesítésen kívül igénybe vehető egyéb közlési módok alkalmazása elháríthatatlan akadályba ütközik, vagy alkalmazásuk előre eredménytelennek mutatkozik. A bíróság osztotta az alperesi közigazgatási hatóság azon álláspontját, mely szerint az elsőfokú határozat hirdetményi úton történő kézbesítésének helye volt, figyelemmel az ingatlan-nyilvántartásba bejegyzett tulajdonosok nagy számára. A bíróság álláspontja szerint figyelembe kellett venni azt is, hogy az ingatlan-nyilvántartásba bejegyzett tulajdonosokkal hirdetményi kézbesítéssel közölt határozat egy vezetékjog alapításról rendelkezett, amely az ingatlannal kapcsolatban többletjogokat és kötelezettségeket nem keletkeztethet, így nem teremt jogalapot kártalanítási igény érvényesítésére sem. A bíróság álláspontja szerint, a fentiekre tekintettel „előre eredménytelennek mutatkozott” a más módon való közlés, másrészt jogot nem érintett, kötelezettséget nem állapított meg az ügyfelek javára, illetve terhére a határozat, továbbá az ügyfelek nagy számára tekintettel a költséghatékonyság elvét is figyelembe véve indokolt volt a hirdetményi kézbesítés.

Indítványozó ezen bírósági határozattal szemben élt alkotmányjogi panasszal, melyet az Alaptörvény I. cikkében foglalt emberi jogok védelmének, a II. cikkében foglalt emberi méltósághoz való jognak, a XIII. cikkében foglalt tulajdonhoz való jognak, a  XXIV. cikk (1)  bekezdésében foglalt tisztességes hatósági eljáráshoz való jognak, valamint a XXVIII. cikk (7) bekezdése szerinti jogorvoslathoz való jognak a megsértésére alapított. Beadványában kifejtette, hogy sérült a tisztességes eljáráshoz való joga egyrészt az eljárás megindításáról szóló értesítés, tudomásszerzés hiánya miatt is, és azáltal is, hogy az ingatlana terhére vezetékjogot bejegyző hatóság nem indokolta a határozatát. A határozat kézbesítése hiányában az alapeljárásban hozott döntéssel szemben jogorvoslati jogával sem tudott élni. Az ezen döntésekre épülő további eljárásokban született döntések pedig „legitimáltak egy súlyos alapjogi sérelmet”: Az indítványozó hangsúlyozta, hogy mivel a hatóság az alapügyben az eljárásról nem értesítette, így amikor arról tudomást szerzett egy másik hatóság határozatából és fellebbezéssel élt az alapeljárásban hozott döntéssel szemben, akkor elkésettségre hivatkozással – érdemi vizsgálat nélkül – utasította el a fellebbezését az alapügyben eljáró hatóság. Az értesítési, illetve kapcsolatfelvételi kötelezettség elmulasztásával és megszegésével e hatóság elzárta az indítványozót a jogorvoslathoz való alapjoga gyakorlásától, amivel e jogintézményt kiüresítette. Ez a tény – véleménye szerint – már önmagában is ellenkezik a jogállamiság követelményeivel. Mindezek folytán sérült a tulajdona feletti rendelkezési joga, így a tulajdonhoz való alapjoga is, különös tekintettel arra, hogy – állítása szerint – az ingatlanát korábban vezetékjog nem terhelte.

A jogszabályok által keletkeztetett kézbesítési vélelmek, fikciók, valamint a hirdetményi kézbesítés tisztességes hatósági és bírósági eljáráshoz fűződő alkotmányos jogra gyakorolt hatásának, illetve az ilyen jogszabályi rendelkezések alkotmányosságára vonatkozó korábbi gyakorlatának, valamint a villamos energiával kapcsolatos vezetékjog bejegyzésére vonatkozó eljárásoknak a jelen ügy szempontjából releváns szabályainak részletes és egymásra vonatkoztatott áttekintését követően az Alkotmánybíróság elvi éllel rögzítette: a bírósági és hatósági döntések kézbesítésének, mint jogintézménynek az elsődleges célja az, hogy az érintettek és az érdekeltek értesüljenek a rájuk nézve jelentős eljárási cselekményekről és a jogi helyzetükre kiható döntésekről, annak érdekében, hogy az adott döntéssel összefüggésben eljárási jogaikat gyakorolni, kötelezettségeiket (határidőben) teljesíteni tudják. A tisztességes eljáráshoz való jog érvényesülése szempontjából ezért különösen fontos, hogy az érintettel közöljék az alkotmányjogi szempontból kiemelt jelentőségű döntéseket, vagyis az eljárást megindító döntést, valamint az eljárást lezáró döntést. Alkotmányjogi jelentősége van továbbá a jogorvoslattal támadható döntések közlésének, függetlenül attól, hogy azok egyúttal az eljárást lezáró döntések-e. Mindezen döntések közlése elmaradása a tisztességes eljáráshoz való jog és egyben a jogorvoslathoz való jog érvényesülésének az akadályát képezi, egyben a jogorvoslathoz való jog de facto kiüresítését is eredményezi. Bár a közlés formáját illetően a  törvényhozó nagy szabadságot élvez abban, hogy az  eljárás jellege, az adott döntés jellege és tartalma, valamint a közléshez fűződő joghatások (különösen a szintén alapjogi védelmet élvező jogorvoslati jog) függvényében a közlés szabályait miként alakítja ki, a közlés módjának kialakítása ugyanakkor nem vezethet arra, hogy a jogorvoslati jog igénybevételére jogosultakat ténylegesen megfossza attól, hogy éljenek ezen jogukkal. Emellett a jogalkotó – szűk kivételtől eltekintve - nem kényszerítheti az eljárási cselekmények megtételére jogosultakat általánosságban arra, hogy maguk kövessék figyelemmel a hatóságok eljárási cselekményeit, különösen, ha az eljárás megindulásáról sem értesítették őket, és annak megindulására nem kellett – a megfelelő gondosság mellett sem – számítaniuk. Az Alkotmánybíróság rámutatott továbbá arra is, hogy önmagában az érintettek száma nem jelent olyan alkotmányjogilag értékelendő szempontot, amelyre hivatkozással az eljárás megindítását, és az azt lezáró döntést egyedileg, az ismert személyű, elérhetőségű érdekelttel nem közlik a kézbesítés általános útját igénybe véve, hanem azt a hirdetményi kézbesítés fikciója helyettesíti.

Mindezekből adódóan alaptörvény-ellenes helyzetet eredményez, ha az eljárás megindításáról és/vagy a döntésről az érdekelteket nem, vagy a tisztességes eljáráshoz való jog alkotmányjogilag nem indokolt korlátozásával értesítik.  Annak érdekében, hogy a döntés közlése, mint a tisztességes eljáráshoz és a jogorvoslathoz való jog egyik lényeges eleme alkotmányjogi értelemben biztosított legyen, az szükséges, hogy a  közlés olyan formában történjen, amely az  érintett számára – a jogorvoslathoz fűződő jogának gyakorlását lehetővé téve - tényleges értesülést tesz lehetővé. A kizárólag hirdetményi jellegű kézbesítés akkor minősül alkotmányosnak, ha az eljárás és döntés jellegéből (tartalmából) kiindulva ez nem vezet sem a tisztességes bírósági eljáráshoz, sem pedig a jogorvoslathoz való jog szükségtelen vagy aránytalan korlátozására. Ezen okból kifolyólag az ügy érdemére vonatkozó, az érintett személy jogi helyzetére kihatással járó, illetve eljárási helyzetét alapvetően meghatározó (főként az eljárást megindító és befejező) döntések esetében a kizárólag hirdetményi jellegű kézbesítés csak különösen indokolt esetben alkalmazható.

Az Alkotmánybíróság kiemelte továbbá, hogy a vezetékjog bejegyzésére vonatkozó határozat általános szabályok szerinti kézbesítése már csupán azért is megkövetelendő, mert a vezetékjog az ingatlanon fennálló tulajdonjog részjogosítványainak – mindenek előtt a használat és a hasznosítási jogának – korlátozását eredményezheti. Ezért is fontos, hogy az ingatlantulajdonosok a vezetékjog tekintetében hozott határozatról, valamint annak tényleges tartalmáról olyan időben tudjanak tudomást szerezni, amikor ügyféli jogaikat, beleértve a határozat mellékletei megismerésének lehetőségét és a fellebbezési jogot is, gyakorolni tudják.

Az alkotmányjogi panasz alapját képező ügyben az  ingatlantulajdonosok adatai az ingatlan-nyilvántartásból elérhetőek voltak, így esetükben a postai úton vagy esetleg (a jogszabályokban meghatározott esetekben) elektronikus úton a kézbesítés megvalósítható lett volna. Erre tekintettel a hirdetményi kézbesítés – pusztán az eljárás gyorsítását és egyszerűsítését célzó - alkalmazása nem tekinthető a hatósági döntés megismeréséhez fűződő jog szükséges és arányos korlátozásának.

Határozatában az Alkotmánybíróság kiemelte: a tisztességes hatósági eljáráshoz való jog sérelmének elbírálásakor elengedhetetlen annak vizsgálata, hogy a közigazgatási határozatok közlése olyan módon történt-e, hogy az ügyfél érintettségét fel tudja ismerni. A bírósági felülvizsgálattal biztosított jogorvoslathoz való jog a vizsgált esetben alaptörvény-ellenesen kiüresedett. Az eljáró bíróság nem vette figyelembe, hogy az ügyben eljáró hatóságok a fenti eljárásukkal lényegében kiüresítették a saját mérlegelési és döntési kompetenciájukat, és ezáltal formalitássá tették a hatósági, majd pedig a bírósági eljárás alapjogvédelmi szempontból fennálló garanciális jelentőségét.

A fentiek alapján az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az alkotmányjogi panasszal támadott,  közigazgatási végzés felülvizsgálata tárgyában hozott bírósági végzés alaptörvény-ellenes, mivel az eljáró bíróság határozatát az Alaptörvény XXIV. cikkét sértő módon hozta meg, ezért a bíróság végzését – az azáltal felülvizsgált közigazgatási hatósági végzésekre is kiterjedő hatállyal – megsemmisítette.

Az Alkotmánybíróság határozatát itt elolvashatja.

17/2020. (VII.17.) AB határozat

Ha a véleménynyilvánítás szabadsága más tulajdonában lévő dolog megrongálásában, vagyis a tulajdonhoz való jog megsértésében ölt testet, a bíróságoknak minden esetben külön mérlegelés alapján kell megítélniük, hogy az ügy egyedi körülményeire tekintettel melyik alapjognak kell meghajolnia a másik előtt, vagyis, hogy a büntetőjogi, vagy szabálysértési szankció alkalmazása az adott ügyben a véleménynyilvánítás szabadságának arányos korlátozását valósítja-e meg.

 Az indítványra okot adó ügy bíróság által megállapított tényállása szerint az indítványozók a „nemzeti Konzultáció a bevándorlásról és a terrorizmusról” szóló, Szegeden elhelyezett óriásplakátokat diszperzites festékkel festették le. A plakátok egy részét olvashatatlanná tették és azokra különböző, a plakáton lévő üzenettel ellentétes tartalmú feliratokat írtak. A Szegedi Járásbíróság az indítványozókat bűnösnek mondta ki rongálás vétségében, és ezért őket próbára bocsátotta. A fellebbezés alapján eljáró Szegedi Törvényszék az elsőfokú bíróság döntését érdemben helybenhagyta, de az alkalmazott intézkedést mindkét indítványozó tekintetében megrovásra enyhítette. A bíróság jogerős, ügydöntő határozatával szemben az indítványozók javára a legfőbb Ügyészség felülvizsgálati indítványt terjesztett elő. A Legfőbb Ügyészség álláspontja szerint a terheltek terhére rótt cselekmény nem bűncselekmény, mivel magatartásuk a véleménynyilvánítás szabadságából fakadóan nem veszélyes a társadalomra, így a bűncselekménnyé minősítés egy fogalmi eleme hiányzik. A Legfőbb Ügyészség szerint a közéleti tartalmat hordozó plakátok olyan formában történő megváltoztatása, amely a plakáton lévő üzenettel ellentétes véleményt jelenít meg, illetve a tartalom megjelenítését gátolja, nem veszélyes a társadalomra. A felülvizsgálati eljárás eredményeképp a Kúria a jogerős döntést hatályában fenntartotta. A Kúria a támadott döntésben megerősítette, hogy a rongálás tényállási elemei megvalósultak. A Kúria álláspontja szerint „a véleménynyilvánítás szabadsága a büntetőjogi felelősségre vonás általános akadályának nem tekinthető és alapjoggyakorlásra hivatkozás önkényt nem igazolhat.”

 A döntéssel szemben az indítványozók alkotmányjogi panasszal fordultak az Alkotmánybírósághoz. Álláspontjuk szerint a támadott döntés ellentétes az Alaptörvény IX. cikkében rögzített véleménynyilvánítási szabadsággal. Hivatkoztak az Alkotmánybíróság 7/2014. (III. 7.) AB határozatban, valamint 13/2014. (IV. 18.) AB határozatban rögzített gyakorlatára; melyek szerint „a véleménynyilvánítás szabadságának kitüntetett alapjogi helyzetére vonatkozó megfontolásokat különösen nagy szigorral kell érvényre juttatni”, illetve „a közügyeket érintő vélemény szabadságával élőkkel szemben utólagos büntetőjogi szankció kiszabása csak szűk körben lehet indokolt”. Az indítványozók rögzítették, hogy szándékuk egyértelműen politikai vélemény kinyilvánítása volt, mellyel az óriásplakátoknak a bevándorlást a terrorizmussal összemosó üzenetével szemben kívántak ellentétes véleményt megfogalmazni. Ez a magatartásuk pedig erősebb alkotmányos védelmet élvez, mint a tulajdonhoz való jog. Mindezekre tekintettel az indítványozók álláspontja szerint a Kúria nem mérlegelte megfelelően ezeket az alkotmányossági szempontokat.

 Az Alkotmánybíróság az alkotmányjogi panaszt nem találta megalapozottnak. Az ügy által felvetett alapvető alkotmányossági kérdést abban jelölte meg, hogy hogyan bírálható el a politikai véleménynyilvánítás kollíziója a tulajdonhoz való joggal és a Kormány tájékoztatási, véleménynyilvánítási lehetőségével. Határozata meghozatala során abból indult ki, hogy a tényállásszerűen bűncselekményt megvalósító magatartások során is vizsgálni kell, hogy sérült-e az indítványozó alapjoga, mivel a törvény mind a bűncselekmények, mind pedig a szabálysértések vonatkozásában az alkotmányos rend sérelméhez, illetve annak veszélyeztetéséhez köti az egyes cselekmények társadalomra veszélyességének megítélését, amennyiben egy cselekmény az Alaptörvény által védett alapjoggyakorlásnak minősül. Megállapította, hogy az indítványozók által kifejtett magatartás a társadalom számára érzékelhető és értékelhető információs tartalommal bír, ezért az Alaptörvény IX. cikkének védelmi körébe vonható, ráadásul, mivel közéleti közlésről van szó, fokozottabb alaptörvényi védelemre tarthat igényt.

 A versengő alapjogok – jelen esetben a véleménynyilvánítás szabadságához fűződő jog, valamint a tulajdon védelméhez fűződő jog – kollíziója esetén lefolytatandó szükségességi-arányossági teszt első elmeként az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a tulajdonhoz való jog intézményvédelmi oldala (azaz a tulajdon tárgyának állagvédelme) legitim cél alapjog korlátozásához. Az Alaptörvényből nem következik, hogy ne lehetne korlátozni a véleménynyilvánítás szabadságát olyan esetekben, amikor a tettleges véleménynyilvánítás útján valamely dolog megrongálódik. Jelen esetben indítványozók a véleménynyilvánítási szabadságukat gyakorolták ugyan, de e szabadságuk szükséges korlátja a tulajdonhoz való jog intézményvédelmi oldala, arra tekintettel, hogy a Kormánynak is jogos érdeke fűződik hirdetményének integritásához, azaz ahhoz, hogy az általa preferált vélemény látszódjon, és az adott bérbe vett helyen csak az látszódjon. Ami pedig végül az indítványozók véleménynyilvánítási szabadságának a támadott ítélet általi korlátozásának arányosságát illeti, az Alkotmánybíróság kiemelte, hogy az arányosság kérdését minden esetben külön mérlegelés alapján kell megítélni: az Alaptörvényből nem vezethető le, hogy a véleménynyilvánítás szabadságára hivatkozással bármilyen, a Kormány érdekkörében kihelyezett plakát korlátozás nélkül lefesthető, mint ahogy az sem, hogy a véleménynyilvánítás szabadságának minden helyzetben meg kell hajolnia a tulajdonvédelem szempontjai előtt. Úgy találta ugyanakkor, hogy az ügyben eljáró általános hatáskörű bíróságok az indítványozók magatartását – azon túlmenően, hogy a bűncselekmény tényállásszerűen megvalósult-e – alapjogi megközelítésben is értékelték. A bíróságok elismerték, hogy az indítványozók tevékenységét a véleménynyilvánítási szabadság védi, és elemezték, hogy e szabadság tulajdonhoz való joggal történő kollíziója miképp oldható fel. A bíróság az „arányossági tesztet” is elvégezte, és jutott arra a következtetésre, hogy a bűncselekményi értékhatárt meghaladó rongálási kár túllépi az arányos mértéket.

 Mindezekre tekintettel az Alkotmánybíróság nem látta megállapíthatónak, hogy a támadott bírósági döntés sértette volna az indítványozók Alaptörvény IX. cikkében rögzített jogát. Erre tekintettel az Alkotmánybíróság az indítványt elutasította.

Sajnos már meg sem lepődünk azon, hogy az Alkotmánybíróság egyáltalán nem vette figyelembe és nem értékelte azt a tényt, hogy a konkrét ügyben a véleménynyilvánítás tárgya egy, a kormánypárt politikai érdekeit szolgáló, ám ennek ellenére jelentős összegű közpénzből készített demagóg és valótlan tartalmat hordozó propagandaeszköz volt egy olyan politikai rendszerben, ahol a kormányétól és a kormánypártétól eltérő, vagy azzal ellentétes vélemények közterületen való megjelenítésének lehetősége nagyon erősen korlátozott.

Az Alkotmánybíróság határozata itt elolvasható.

3257/2020. (VII.3.) AB határozat

A perújítás törvényi feltételeinek köre analógián alapuló jogértelmezéssel nem bővíthető. Az előzetes döntéshozatali eljárás kezdeményezésére irányuló kérelem indokolt elutasítása még az előterjesztési kötelezettség esetén sem jelenti a törvényes bíróhoz való jog sérelmét.

Indítványozó – szolgálati idő beszámítására irányuló társadalombiztosítási jogvitában előterjesztett - perújítási kérelmét, melyet az Európai Unió Bírósága (a továbbiakban: EuB) egy, a jogvita végleges lezárást követően meghozott, nem az ő ügyében született ítéletére alapított, a bíróság jogerősen elutasította. Az elutasító határozat indokolása szerint jogkérdésben nincs helye perújításnak, és az EuB ítéletére alapított perújítás nem megengedhető. Indítványozó jogi álláspontja szerint ugyanakkor a perújítás iránti kérelmét elutasító döntések sértik a jogegyenlőség elvét, a tisztességes eljáráshoz, valamint a jogorvoslathoz való jogát és a hátrányos megkülönböztetés tilalmába ütköznek.

Az Alkotmánybíróság az alkotmányjogi panaszt nem találta megalapozottnak. Kiemelte, hogy a hatalommegosztás elvéből következően a jogalkalmazás, ennek keretében mind az alkalmazandó jog megválasztása, mind pedig annak alkalmazása a bíróságok feladata, ezért a sérelmezett határozatot hozó bíróságnak kellett állást foglalnia abban a kérdésben is, hogy a perújítás megengedhetőségéről történő döntésnek van-e uniós jogi érintettsége, illetve hogy uniós vagy nemzeti jogot kell-e alkalmaznia az e kérdésben történő határozathozatal során. A jogválasztás, és részben ennek eredményeként a döntés jogszerűsége azonban nem alkotmányossági, hanem törvényességi kérdés, ezért az Alkotmánybíróságnak nincs hatásköre a helytelen jogválasztásból fakadó jogsértés orvoslására. A bírói jogértelmezés pedig csak akkor támadható alkotmányjogi panasszal, ha az  közvetlenül valamely Alaptörvényben biztosított jog sérelmét okozta, mivel az Alkotmánybíróságnak csak a bírói jogértelmezés alkotmányossági szempontú vizsgálatára van hatásköre

Az Alkotmánybíróság határozatában megállapította továbbá, hogy a perújítás feltételeire vonatkozó eljárásjogi rendelkezések zárt rendszert alkotó kógens normák, melyek vonatkozásában analógia útján történő kiterjesztő értelmezésre nincs lehetőség.

Az előzetes döntéshozatali eljárás kezdeményezésére irányuló indtívány elutasítása pedig – a tagállami bíróságokat az Európai Unió Bírósága által a CILFIT-ügyben meghozott ítélete alapján még az előterjesztési kötelezettség esetén is megillető diszkrecionális, mérlegelési jogra tekintettel – nem értékelhető a törvényes bíróhoz való jog elvonásaként. Ezen döntés felülvizsgálata törvényességi és nem alkotmányossági kérdésekben való állásfoglalást jelentene, amire az Alkotmánybíróságnak nincs hatásköre. Az előzetes döntéshozatal kezdeményezésére vonatkozó kérelem elutasítására vonatkozó bírói döntéssel kapcsolatban a tisztességes eljáráshoz való jog sérelmét az vetheti fel, ha a bíróság nem indokolja meg a kezdeményezésre irányuló kérelem elutasítását.

Az Alkotmánybíróság határozata itt elolvasható.

IV/3010/2021 AB határozat

Nem sérti az egészségügyi önrendelkezéshez való jogot és az emberkísérlet tilalmát a koronavírus elleni oltás felvételét elmulasztó egészségügyi dolgozók végkielégítés nélküli, azonnali hatályú elbocsátása. A szóban forgó előírás az érintett foglalkoztatottak egészségügyi önrendelkezési jogának szükséges és arányos korlátozását valósítja meg, és a koronavírus elleni oltási program nem tekinthető az Alaptörvény III. cikk (2) bekezdése szerinti „emberkísérletnek” sem.

Az Alkotmánybíróság megítélése szerint a támadott szabályozás az egészségügyi ellátórendszer folyamatos működését, illetve a betegellátás biztonságát, ezen államcélok keretei között pedig a társadalom tagjai, a betegek élethez és egészséghez való jogának érvényesülését szolgálja, ezért az egészségügyi dolgozók kötelező védőoltása elrendelésének legitim céljának tekintendő az Alaptörvény II. cikke által garantált élethez és egészséghez való jog, valamint az Alaptörvény XX. cikk (1) bekezdésében foglalt egészséghez való jog intézményvédelmi oldalának érvényesítése, a koronavírus-járvány egészségügyi, társadalmi, gazdasági hatásainak csökkentése, kiemelten az egészségügyi ellátórendszer folyamatos működése és a betegellátás biztonsága. Annak érdekében, hogy az átoltottságot a járványhelyzet leküzdése szempontjából legkritikusabb ágazatban, az egészségügyben is növelje, az Alkotmánybíróság a legitim cél eléréséhez a támadott korlátozást szükségesnek minősítette.

Az Alkotmánybíróság az alapjogok támadott szabályozással történő korlátozását – a következő indokok alapján - egyben arányosnak is találta. Először is, hatálya nem a teljes egészségügyi ágazatra terjed ki, csupán azokra, akik a betegekkel közvetlenül érintkeznek. Másodszor, a jogkorlátozással érintett személyi kör sajátossága, hogy az általuk ellátott tevékenység nélkül a betegellátás összeomlana. Harmadszor, azoknak a köre, akik egészséghez, élethez való alapjogainak védelmére a támadott jogkorlátozás irányul, a foglalkoztatottakénál jelentősen tágabb, kiterjed a társadalom egészére. Negyedszer, a korlátozás időtartama korlátozott, csupán a veszélyhelyzet idejére terjed ki, bár hatásai ezen időben kétség kívül túlnyúlhatnak. A támadott szabályozás által előidézett jogkorlátozás arányosságával összefüggésben az Alkotmánybíróság kiemelte, hogy a védőoltás felvétele még normál jogrendben is előírható a foglalkoztatottak számára és az oltottság a munkavégzésre való egészségügyi alkalmasság körében értelmezendő. Az érintett alkalmazottak a munkaviszonyaikat ennek tudatában létesítették, illetve tartották fenn. A támadott szabályozással a jogviszony ezen speciális tartalma csupán „élesedett”, nem pedig új, addig nem ismert kötelezettség jött létre.

Az Alkotmánybíróság kiemelte, hogy gyakorlata alapján még a védőoltásra való tényleges, állami erőszakalkalmazást is lehetővé tevő kötelezés is az egészségügyi önrendelkezéshez való jog arányos korlátozásának minősül.

Az Alaptörvény III. cikk (2) bekezdése szerinti emberkísérlet tilalmát a támadott szabályozás azért nem sérti az Alkotmánybíróság megítélése szerint, mert a koronavírus elleni oltási program – a nemzetközi és magyar tudományos és hatósági állásfoglalások alapján, a tudomány jelenlegi állása szerint - nem minősíthető emberkísérletnek. Kiemelte, hogy a jelenleg meghatározó tudományos világkép alapján a WHO és más globális intézmények, szerveződések kampányt folytatnak a minél szélesebb körű vakcináció érdekében, mert az oltás alkalmas arra, hogy a járványt megfékezze, annak negatív társadalmi és gazdasági hatásait mérsékelje.

Erre irányuló indítvány hiányában az Alkotmánybíróság sajnálatos módon nem foglalkozott azzal a kérdéssel, hogy az oltás felvételét elmulasztó egészségügyi dolgozók munkaviszonyának végkielégítés nélküli megszüntetése összhangban áll-e a tulajdonhoz fűződő alkotmányos joggal.

Az Alkotmánybíróság határozata itt elolvasható.

IV/35/2021 AB határozat

A vélt, vagy valós törvényszerkesztési hibák contra legem jogalkalmazással történő „orvoslása” alaptörvény-ellenes.

Önkényessé és ezáltal tisztességtelenné válik a bírói döntés, ha valamely, az adott ügyre kötelezően és kizárólagosan alkalmazandó jogszabályi rendelkezést az eljáró bíróság érdemi jogi indok nélkül (például célszerűségi okokból) hagy figyelmen kívül azért, hogy helyette a jogvitát olyan jogszabályi rendelkezés alapján döntse el, mely az adott ügyre nyilvánvalóan nem alkalmazható. Az Alaptörvény nem értelmezhető akként, hogy az az eljáró bíróságok számára lehetővé tenné a jogszabályok tetszés szerinti értelmezését. Annak vizsgálata, hogy valamely ügyben az alkalmazandó jogszabály tartalma adott esetben célszerűtlen, nem az eljáró bíróság feladata, a célszerűtlen jogszabály pedig nem alaptörvény-ellenes jogszabály.

Az indítványozó tulajdonát képező gépjárműben egy oldalának nekiszaladó szarvas kárt okozott. A baleset helyszíne nem esett vadveszélyt jelző tábla hatálya alá. Az indítványozó a gépjárműben keletkezett kárról készült szakvélemény alapján az okozott kár megtérítését kérte a területen vadászatra jogosult gazdasági társaságtól (a per alperesétől). Az alperes a kárigényt elutasította, ugyanis álláspontja szerint az érintett útszakaszon a vadveszélyt jelző tábla végig ki volt helyezve, a társaság pedig a baleset időpontjában vadászati tevékenységet nem folytatott, a vad közútra történő kiváltása ezért neki nem felróható, a vadak mozgására ugyanis érdemi ráhatása nincs. Ezt követően indítványozó kára megtérítése érdekében – fizetési meghagyásos eljárást követően – pert indított a vadásztársaság alperessel szemben.

Az elsőfokú bíróság a keresetet elutasította. Ítéletében kifejtette, hogy a Ptk. káresemény időpontjában hatályos 6:563.§-a értelmében a kárért az a vadászatra jogosult tartozik felelősséggel, akinek a területéről a vad kiváltott, a vadászatra jogosult pedig akkor mentesülhet a felelősség alól, ha azt bizonyítja, hogy a kárt ellenőrzési körén kívül eső elháríthatatlan ok idézte elő. A káreseményt követően lépett csak hatályba a vad védelméről, a vadgazdálkodásról, valamint a vadászatról szóló 1996. évi LV. törvény azon rendelkezése, mely a vadászható állat által okozott kártért való felelősség és a fokozott veszéllyel járó tevékenységért járó felelősség találkozása esetén a Ptk. veszélyes üzemek találkozására vonatkozó szabályait kell alkalmazni. Az ítélet szerint az alperes felelőssége azért nem állapítható meg, mert „attól többet, mint amit megtett az alperes, tehát: nem hatott a vadmozgásra, ugyanakkor figyelmeztette a vadmozgásra a felperest, a bíróság álláspontja [szerint] nem lehet tenni.” A bíróság álláspontja szerint ez az értelmezés felel meg a Ptk. 6:539. § (3) bekezdésének, melynek értelmében valójában azt kell vizsgálni, hogy az okozott kár „a fokozott veszéllyel járó tevékenysége körében bekövetkezett rendellenességre vezethető vissza” vagy sem, márpedig jelen esetben ilyen rendellenesség az alperes társaság tevékenységében sem állapítható meg, ezért mindkét fél (az indítványozó és az alperes is) maga viseli a kárát. Az elsőfokú bíróság álláspontja szerint a káresemény időpontjában hatályos rendelkezés szerinti kvázi objektív kárfelelősség alkalmazása anyagilag tönkretenné a vadásztársaságokat. Az ítélet szerint „[a] törvényeket ismerni nem azt jelenti, hogy azok szavait tartsuk be, hanem értelmét és célját.”

Az indítványozó felperes fellebbezése alapján eljárt másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta. A másodfokú bíróság a káresemény időpontjában hatályos szabályozást „törvényszerkesztési következetlenség” eredményének minősítette, mely utóbb orvoslásra került. A másodfokú bíróság álláspontja szerint ebből következően a jogalkotói szándék szem előtt tartásával és a jogfolytonosság biztosítása érdekében a 2014. március 15. és 2015. május 05. közötti időszakban is vad és gépjármű ütközés esetén az új Ptk. veszélyes üzemi felelősségi szabályait kell alkalmazni, így ez vonatkozik a perbeli esetre is.

Ezt követően terjesztette elő az indítványozó alkotmányjogi panaszát a másodfokú ítélet – elsőfokú ítéletre is kiterjedő hatállyal történő - megsemmisítése iránt, melynek érvelése szerint kifejezett jogszabályi felhatalmazás hiányában az eljáró bíróságok nem tehették volna félre az ügyben alkalmazandó, a baleset idején hatályos jogszabályokat, márpedig jelen esetben a bíróságok az analogia iuris lehetőségével éltek, és a hatályos jogszabályokkal szemben, azokat félretéve pótolták a bíróságok szerint hiányzó jogszabályt azzal a tartalommal, amely a bíróság szerint megfelelő lett volna. Ezzel alaptörvény-ellenes módon megsértették a tulajdonhoz való jogát.

Az Alkotmánybíróság az indítványt megalapozottnak találta. Határozatában rögzítette, hogy a másodfokú bíróság ítélete az ítéletből kétséget kizáróan megállapítható módon, a bíróság által is tudottan és elismerten contra legem volt, amit a bíróság „törvényszerkesztési következetlenséggel” indokolt. Az Alkotmánybíróság ugyanakkor megállapította, hogy önkényessé és ezáltal tisztességtelenné válik a bírói döntés, ha valamely, az adott ügyre kötelezően és kizárólagosan alkalmazandó jogszabályi rendelkezést az eljáró bíróság érdemi jogi indok nélkül (például célszerűségi okokból) hagy figyelmen kívül azért, hogy helyette a jogvitát olyan jogszabályi rendelkezés alapján döntse el, mely az adott ügyre nyilvánvalóan nem alkalmazható. Még az Alaptörvény 28. cikke sem szolgálhat ugyanis alapul az ítélkező bíró számára a jogalkotó vélt vagy valós mulasztása, illetőleg hibája contra legem jogértelmezéssel, illetőleg a hatályos és az ügyben kötelezően és kizárólagosan alkalmazandó jogszabályi rendelkezés félretételével történő korrekciójára. Annak megítélése, hogy egy esetleges a „törvényszerkesztési következetlenség” eredményeként az alkalmazandó jogszabály célszerűtlen, nem az eljáró bíróság feladata, egy célszerűtlen jogszabály nem alaptörvény-ellenes jogszabály. Abban az esetben pedig, ha a „törvényszerkesztési következetlenség” az eljáró bíróság megítélése szerint eléri az alaptörvény-ellenesség szintjét, az eljáró bíróság nem csupán jogosult, hanem az Abtv. 25. § (1) bekezdése alapján egyenesen köteles az Alkotmánybíróság eljárását kezdeményezni. Ráadásul, a másodfokú bíróság annak tudatában hozta meg az indítványozó fellebbezését elutasító ítéletet, hogy egy korábbi, azonos ténybeli és jogi alapon indult ügyben az Alkotmánybíróság a másodfokú bíróság által is elkövetett, nyilvánvalóan contra legem jogalkalmazás miatt alaptörvény-ellenességet megállapító döntést hozott, és ítéletében egyáltalán nem adott indokolást arra vonatkozóan, hogy az ügy eldöntése során miért nincs tekintettel ezen korábbi alkotmánybírósági határozat megállapításaira. Az Alkotmánybíróság kiemelte, hogy ez a tényező jelen esetben már önmagában, egyéb szempontok vizsgálata nélkül is megalapozta volna a támadott bírói döntés alaptörvény-ellenességét.

Az Alkotmánybíróság határozata itt elolvasható.

13/2020. (VI.22.) AB határozat

Nem alaptörvény-ellenes az anyával korábban házassági kötelékben nem élt vér szerinti apa lehetőségének kizárása a származási per közvetlen megindítására.

Ugyanakkor alkotmányos követelmény, hogy a gyámhatóság a vér szerinti apa, a vélelmezett apa, valamint a gyermek alapvető jogaira, ezen túlmenően a házasságon alapuló stabil családi kapcsolatra is kiterjedő, komplex vizsgálatot és érdekösszemérést folytasson a származás kiderítésére irányuló per megindítását megelőzően.

Indítványozó, mint DNS-vizsgálat által igazoltan vér szerinti apa, apaság vélelmének megdöntése iránt indított pert. A Monori Járásbíróság a keresetlevelet idézés kibocsátása nélkül elutasította. Indokolása szerint a Ptk. 4:109. § (1) bekezdése alapján – amely taxatív módon felsorolja az apasági vélelem megtámadására jogosultakat – az a férfi, aki magát a gyermek apjának állítja, akkor sem jogosult a más férfira nézve fennálló apasági vélelem megtámadására, ha esetleg a gyermek bizonyítottan tőle származik. A másodfokon eljáró bíróság az elsőfokú végzést helyben hagyta. Indítványozó a jogerős ítélettel szemben benyújtott alkotmányjogi panaszában a Ptk. 4:109. § (1) bekezdésének alaptörvény-ellenességének megállapítását és megsemmisítését indítványozta.

Indítványozó álláspontja szerint a Ptk. 4:109. § (1) bekezdése sérti a férfiak és a nők közötti egyenjogúság követelményét, továbbá a vélelmezett apával szemben hátrányosan megkülönbözteti a(z anyával korábban házassági kötelékben nem élt) vér szerinti apát azáltal, hogy utóbbit – a vélelmezett apával szemben - elzárja az apaság megdöntése iránti per megindításának lehetőségétől. A szabályozás továbbá sérti a gyermek és szülő közötti kapcsolattartást, ebből következően pedig a család mint a társadalom alapegysége integritását. Indítványozó szerint a vér szerinti apával való kapcsolattartás a gyermek érdeke is, e családi kötelék ugyanis erkölcsi, érzelmi és anyagi támogatást is jelent a gyermek számára. A gyermek a származását érintő titkolózást – esetleg később annak a felismerését, hogy az apjának tekintett személy valójában nem a vér szerinti apja – becsapásnak tekintheti, és az benne törést is okozhat.

Az indítvány alapján tehát az Alkotmánybíróságnak abban a kérdésben kellett állást foglalnia, hogy a támadott rendelkezés, amely kizárja, hogy a(z anyával korábban házassági kötelékben nem élt) vér szerinti apa a házasságon alapuló apasági vélelmet keresettel megtámadja, sérti-e az egyenlőséghez való jogot. Az Alkotmánybíróság az indítványt nem találta megalapozottnak.

A Ptk. hatályos szabályozásának áttekintése alapján az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a jogalkotó a gyermek érdekének az elsődlegességéből kiindulva a gyermek, az anya, a jogilag apai státuszban lévő, vélelmezett apa, illetve a gyermek biológiai (vagy feltételezett) apjának az érdeke közötti kényes egyensúly megtalálására törekedett. Adott esetben azonban akár a gyermeki érdekek – a gyermek stabil családban való nevelkedéséhez és a vérségi származás tisztázásához fűződő érdeke – is szembekerülhetnek egymással.

Nem vitatható, hogy az indítványozó által állított különbségtétel fennáll: míg ugyanis házasságon alapuló apasági vélelem esetében a vélelmezett apa jogosult megindítani az apaság vélelmének megdöntésére irányuló pert, ezzel. szemben a vér szerinti apa ugyanezen vélelmet nem támadhatja meg, közvetlenül nem indíthat eljárást a másik férfi apasága tekintetében fennálló, házasságon alapuló vélelem megdöntése céljából, holott ez előfeltétele a saját apasága megállapíthatóságának. Ebből kovetkezően el van zárva annak a lehetőségétől is, hogy a gyermekével jogilag rendezett módon kapcsolatot tartson. A gyámhatóság megkeresése eseti gyám hivatalból történő kirendelése és a származási pernek a gyám által történő megindítása céljából aligha egyenértékű a származási per közvetlenül történő megindításának a lehetőségével. A gyámhivatalnak ugyanis mérlegelési joga van a gyámrendelés tekintetében. Ilyen, az eljárásba beépített „szűrő” a vélelmezett apa vonatkozásában nem áll fenn. A vélelmezett és a biológiai (feltételezett) apa továbbá összehasonlítható helyzetben vannak, mivel a perindítás célja kettejük vonatkozásában elvi szempontból azonos: az apai jogállás vérségi alapon történő tisztázása, bizonyosság szerzése a tényleges apaságról.

A kérdés alapjogi aspektusait vizsgálva az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a származás mint a személy identitásának, önazonosságának alapvető meghatározója, az emberi méltósághoz való jog védelmi körébe tartozik, amellett, hogy a szülő-gyermek viszonyt mint a családi kapcsolat alapját az Alaptörvény L) cikk (1) bekezdése is védelemben részesíti a házasság mellett. Alapjogi szempontból a vérségi származás kiderítéséhez való jog a gyermek mellett megilleti a vélelmezett és a vér szerinti (feltételezett) apát is az emberi méltósághoz való jog alapján. Emellett – nem automatikus módon, hanem az ügy körülményeitől függően – mind a vélelmezett, mind pedig a vér szerinti apa felhívhatja jogai védelmében a családi élet tiszteletben tartásához fűződő jogot.

Az Alaptörvény a származás kiderítéséhez való jognak ugyanakkor nem ad feltétlen elsőbbséget. Egyrészt az Alaptörvény L) cikk (1) bekezdése szerint a családi kapcsolat alapja a házasság, illetve a szülő-gyermek viszony, amit az Alaptörvény a vérségi kapcsolatra történő utalás nélkül részesít védelemben (ezért nincs különbség például a vér szerinti és az örökbefogadott gyermek jogállása között). Másrészt az Alaptörvény VI. cikk (1) bekezdése garantálja a magán- és családi élet tiszteletben tartásához való jogot is. Az apasági vélelem a családi jogállás rendezésére szolgál, amelynek a léte és stabilitása önmagában is érték, részét képezi a gyermek Alaptörvény XVI. cikk (1) bekezdésében elismert megfelelő testi, szellemi és erkölcsi fejlődéséhez szükséges védelemhez és gondoskodáshoz való alapjogának. Továbbá ez ad alapot és jogi keretet a vélelem elsődleges céljának, amely a gyermek családban való nevelkedése, illetve tényleges családi gondoskodáshoz való jogának a biztosítása. A „családi élet” a vizsgált kontextusban a tartós, kiegyensúlyozott, de facto szülő-gyermek kapcsolatot jelenti. Nem változtat ezen az sem, hogy a vélelmezett apa és/vagy a gyermek a vérségi kötelék hiányáról egyébként tudott-e vagy sem.

Ezen túl, a gyermeknek a megfelelő testi, szellemi és erkölcsi fejlődéséhez szükséges védelemhez és gondoskodáshoz fűződő alkotmányos jogából csak a gyermeknek a tényleges családi gondoskodáshoz való jogosultsága következik, nem lehet azonban úgy értelmezni ezt a rendelkezést, hogy az tartalmazza a gyermeknek a vérségi családba – jogi értelemben való – tartozáshoz való jogát is. A gyermeknek nemcsak a vér szerinti szülei tudják megadni a számára szükséges stabil családi hátteret, védelmet és gondoskodást. A családfogalom gyermekvédelem szempontjából történő ilyen tág értelmezése azért is indokolt, mert a gyermek megfelelő testi, szellemi és erkölcsi fejlődését gyakran éppen a fennálló szociológiai és jogi értelemben vett családi háttér megbolygatása, nyilvános megkérdőjelezése befolyásolhatná hátrányosan. A vélelmezett apával fennálló jogi és de facto kapcsolatra tekintettel a vér szerinti apával való de facto kapcsolat kialakítása avagy fenntartása tehát nem mindig áll a gyermek érdekében.

A vélelmezett és a vér szerinti apa között az apaság vélelmének megdöntése iránti per megindításának jogi lehetősége szempontjából fennálló különbség vonatkozásában az Alkotmánybíróság megállapította, hogy míg a vélelmezett apa a perindítással egy automatikusan keletkezett és jogilag már fennálló családi köteléket támad meg, addig a vér szerinti apa általi perindítás kívülről történő beavatkozást jelent egy jogilag létező, és – ha sem a vélelmezett apa, sem az anya nem támadja meg a vélelmet – adott esetben akár ténylegesen is funkcionáló családi kapcsolatba, amelynek fenntartása kifejezetten a gyermek alapjoggal védett alapvető érdeke. Az utóbbi esetben ezért – a vélelmezett apa keresetindításától eltérően – a konkrét ügy tényeinek és körülményeinek a  figyelembe vételével történő valódi érdekösszemérésre van szükség. Mivel pedig a hatályos szabályok értelmében erre az érdekösszemérésre a bírósági eljárásban nincs lehetőség (a bíróság kizárólag a tényleges biológiai származás tényét vizsgálhatja), ezt a bírósági eljárást megelőző gyámhatósági eljárás során kell megejteni, mely eljárást viszont értelemszerűen csak abban az esetben lehet lefolytatni, ha a vér szerinti apa nem indíthat közvetlenül származási pert.

Az ügy alapjogi érintettsége miatt a gyámhatóság eljárásával szemben ugyanakkor alkotmányos követelmény, hogy a gyámhatóság komplex, a vér szerinti és a vélelmezett apa, valamint a gyermek alapvető jogaira együttesen kiterjedő vizsgálatot és érdekösszemérést folytasson. A hatóság tényállás-megállapítási kötelezettsége körében szükség esetén a felek nyilatkozata mellett széleskörű bizonyítást is fel kell vegyen arra nézve, hogy a vér szerinti apa elkötelezettsége, a kialakult, adott esetben a stabil, kiegyensúlyozott házasság keretei közti családi viszonyok megbontása indokolt-e, a gyermek érdekében áll-e

Mindezen megfontolásokra tekintettel az Alkotmánybíróság úgy ítélte meg, hogy a Ptk. 4:109. § (1) bekezdésében megjelenő különbségtételnek alkotmányosan megengedett, legitim célja van, mégpedig az, hogy az apai státuszt jogi értelemben betöltő, vélelmezett apa és a gyermek közötti de iure és de facto kapcsolatra, valamint a gyermeknek a családi viszonyok rendezettségéhez és stabilitásához fűződő érdekére tekintettel a családi jogállás kívülről történő megkérdőjelezhetősége szűk körre legyen szorítva. Mindaddig, amíg az apasági vélelem a rendeltetését betölti, és a gyermeknek az Alaptörvény XVI. cikk (1) bekezdése által garantált védelemhez és gondoskodáshoz való jogát biztosítja, az Alaptörvény VI. cikk (1) bekezdése és L) cikk (1) bekezdése figyelembevételével észszerű, hogy egy családon kívüli személy egyoldalú elhatározással, a fennálló apasági vélelem megtámadására ne lehessen közvetlenül jogosult. A támadott előírás e cél elérésére alkalmas. Ezen okból kifolyólag az Alkotmánybíróság az indítványt – alkotmányos követelmény megfogalmazása mellett – elutasította.

Az Alkotmánybíróság határozata itt elolvasható.

3194/2020. (VI.11.) AB határozat

Az Alkotmánybíróság szerint sem a vallási közösségek kategorizálása, sem az egyes kategóriákhoz eltérő joghatások kapcsolása, sem pedig az nem ellentétes az Alaptörvénnyel, hogy a legkiterjedtebb jogosultságokkal járó bevett egyházi státusról és az ilyen egyházzal történő együttműködésről az Országgyűlés politikai döntést hoz.

Az indítványozó – egy egyházként működő vallási közösség – alkotmányjogi panaszában a lelkiismereti és vallásszabadság jogáról, valamint az egyházak, vallásfelekezetek és vallási közösségek jogállásáról szóló 2011. évi CCVI. törvény (a továbbiakban: Ehtv.) több rendelkezésének megsemmisítését kérte az Alkotmánybíróságtól, mivel a szóban forgó rendelkezések – álláspontja szerint - ellentétesek az Alaptörvény I. cikk (3) bekezdésével, a VII. cikk (1) bekezdésébe foglalt lelkiismereti és vallásszabadság jogával, a VII. cikk (3) bekezdése szerinti állam és egyház elválasztásának elvével, a VIII. cikk (2) bekezdése szerinti egyesülési joggal, valamint a XV. cikk (2) bekezdésébe foglalt diszkriminációtilalommal.

Beadványának indokolásaként előadta, hogy az Ehtv. eredetileg hatályos rendelkezései alapján elveszítette korábbi egyházi státusát. Bár a  6/2013. (III. 1.) AB határozat (a továbbiakban: Abh.) megsemmisítette az Ehtv. egyházak regisztrációjára vonatkozó rendelkezéseit és kötelező erővel kimondta, hogy egyházi jogállása létezik, azt be kell jegyezni, a „visszaregisztrálásra” - az Emberi Jogok Európai Bírósága előtt Magyarországgal szemben folyamatban volt perben meghozott, számára kedvező ítélet ellenére - beadványa benyújtásáig nem került sor. Jóllehet az Abh. megsemmisítette a regisztrációról szóló részeket és felhívta a jogalkotót azok pótlására, a módosított szabályozás – az indítványozó nézete szerint – továbbra is alaptörvény-ellenesen tesz különbséget vallási tevékenységet végző szervezetek között, továbbá meggátolja, hogy a korábban fennálló egyházi státuszát a maga teljességében nyerje vissza. Kifogásolta az Ehtv. 9/A. §–9/G. §-aiban foglalt, az egyházi státusz elnyerésének, illetve megszűnésének szabályait is, előadva, hogy alapjogi igénye nem az egyház elnevezésének használata, mivel erre az Ehtv. minden vallási jogi személynek lehetőséget teremt, hanem működési lehetőségeiben szeretne minden releváns pontban azonos elbírálás alá esni a többi egyházzal, valamit a bevett egyházi státust és az azzal járó jogosultságokat kívánja elérni. A vallási egyesületek Ehtv. szerinti kategorizálásának alaptörvény-ellenességére tekintettel az Alaptörvény VII. cikk (1) és (3) bekezdéseibe ütközőnek minősítette, hogy a bevett egyházi státusról az Országgyűlés dönt, politikai megfontolás alapján. Szintén a vallásszabadságba ütközőnek tartotta, hogy csak hosszú idő után, vallástól független tényezők (pl. nemzetközi jelenlét) alapján lehet „feljebb jutni” az egyházi státusban. Álláspontja szerint a magasabb egyházi státus elérésének időhöz kötése – az Alaptörvény XV. cikk (2) bekezdésébe ütköző módon – közvetett diszkriminációt valósít meg, mivel kizárja az új egyházak megjelenésének a lehetőségét. Végül az egyesülési jog sérelmét abban látta, hogy az indítványozónak egyesületi formában kell működnie, holott „ennél fokozottabb és specializáltabb” szabályozás lenne rá vonatkozóan szükséges.

Az Alkotmánybíróság csak részben találta érdemben elbírálhatónak az alkotmányjogi panaszt és ebben a részében azt megalapozatlannak minősítve elutasította. Ezen döntését arra alapította, hogy az Alaptörvény VII . cikk (4) bekezdése kifejezetten rögzíti egyfelől az állam és a vallási közösségek közötti együttműködés lehetőségét, másfelől pedig azt, hogy az együttműködésről az Országgyűlés dönt. Az Országgyűlés nem kényszeríthető az együttműködési megállapodás megkötésére. E rendelkezés alapján a parlamenti többség szabadon mérlegelheti, hogy mely vallási közösségekkel köt együttműködési megállapodást, azokban mely közösségi célok eléréséről állapodnak meg, és hogy az együttműködést milyen tartalommal töltik ki. Sem a vallásszabadság, sem más alapjog tartalmának értelmezése nem vezethet az Alaptörvény szövegszerű rendelkezésének felülírá­sához; egyes alapjogok értelmezése fogalmilag sem eredményezheti az Alaptörvény más rendelkezéseinek alaptörvény-ellenességét. A parlamenti döntés politikai mérlegelés eredménye, melynek – a jogalkalmazói döntéssel ellentétben – a tartalmára nem, csupán a formájára, alakiságára, időbeliségére vonatkoznak jogi normák. Az Alkotmánybíróság hangsúlyozta, hogy a vallásszabadság jogából okszerűen következik a vallás szabad gyakorlása, a vallási meggyőződés szabad hirdetése, illetve más, lelkiismereti meggyőződésre visszavezethető magatartás tanúsítása. Az azonban nem következik a vallásszabadság egyéni alapjogából, hogy bármely magánszemélynek vagy közösségnek Alaptörvényre visszavezethető joga lenne arra, hogy vele az állam együttműködjön közösségi célok elérése érdekében.

A vallási közösségek Ehtv. szerinti megkülönböztetése továbbá nem tekinthető önkényesnek, mivel az döntően két szemponton alapul: egyrészt azon, hogy az adott közösség mióta létezik, másrészt pedig azon, hogy hány tagja van. Ezek a szempontok az egyéni vallásszabadság szempontjából mellékesek, de az nem állítható, hogy ezek a szempontok önkényesek lennének annak megállapítására, hogy a vallási közösség mennyire meghonosodott, milyen szerepet tölt be a társadalomban. A társadalomban betöltött szerep pedig észszerű indoka lehet a csoportképzésnek. Ezen túlmenően megállapítható, hogy a regisztráció feltételei általánosak, azokat jogszabály rögzíti, a döntés pedig a bíróság feladata.

Mindezekből az Alkotmánybíróság arra következtetett, hogy sem a vallási közösségek kategorizálása, sem a különböző kategóriákhoz eltérő joghatások kapcsolása, sem pedig az nem sérti az Alaptörvény VII cikk (1) és (3) bekezdését és nem valósít meg alaptörvény-ellenes hátrányos megkülönböztetést sem, hogy a bevett egyházi státusról és az együttműködésről az Országgyűlés határoz.

Az Alkotmánybíróság határozata itt elolvasható.

III/1231/2020. AB határozat

Alaptörvény-ellenes a büntetőeljárási törvény azon rendelkezése, mely a másodfokú bíróság kasszációs jogköre gyakorlásának lehetőségét az ítélet fellebbezéssel érintett részére vonatkozó korlátozott felülbírálat esetén a feltétlen hatályon kívül helyezést eredményező, úgynevezett abszolút eljárási szabálysértésekre korlátozza.

A bírói kezdeményezés alapjául szolgáló ügyben az elsőfokú bíróság bűnösnek mondta ki a vádlottat és büntetést szabott ki vele szemben. Az ügy kétirányú, kizárólag a büntetés mértékét sérelmező fellebbezések alapján került az indítványozó (másodokú) bíróság elé. Ezen bíróság az elsőfokú bíróság ítéletének felülvizsgálata során több, az ügy érdemére kiható, az ítéletre lényeges hatással járó eljárási szabálysértést észlelt. Mivel azonban a fellebbezések kizárólag a kiszabott büntetéseket érintették, az indítványozó bíróság úgy ítélte meg, hogy a büntetőeljárásról szóló 2017. évi CX. törvénynek (Be.) a korlátozott felülvizsgálatra vonatkozó 590.§ (3) bekezdése, valamint az 590.§ (5) bekezdésének a) pontja akadályát képezi annak, hogy az elsőfokú bíróság ítéletét – az általa feltárt lényeges eljárási szabálysértések miatt – hatályon kívül helyezhesse. Ezen rendelkezések ugyanis csak abban az esetben engedik meg az elsőfokú bíróság ítéletének hatályon kívül helyezését a kizárólag a kiszabott büntetésekre korlátozódó fellebbezések esetén, ha úgynevezett abszolút eljárási szabálysértés történt, vagyis amely szabálysértések esetén a hatályon kívül helyezés kötelező. Márpedig, az indítványozó bíróság álláspontja szerint az általa észlelt eljárási szabálysértés – bár súlyos és az ügy érdemére kiható volt -, de nem tartozik az abszolút eljárási szabálysértések körébe, következésképpen a Be. előzőekben említett rendelkezései – a fellebbezések tartalmára tekintettel - megakadályozzák abban, hogy az elsőfokú bíróság ítéletének a fellebbezéssel nem érintett részeit is felülvizsgálhassa és ennek eredményeként az ítéletet hatályon kívül helyezhesse. Ez pedig – az indítványozó bíróság megítélése szerint – ellentétes az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdésében foglalt, tisztességes eljáráshoz való joggal. Ezen alkotmányos jelentőségű jog érvényesülésének minimumát ugyanis az eljárási szabályok maradéktalan betartása jelenti, amit a jogalkotónak olyan rendelkezésekkel kell garantálnia, amelyek lehetővé teszik a jogalkalmazói hibák kiküszöbölését. Ennek eszköze az indítványozó szerint az Alaptörvény XXVIII. cikk (7) bekezdésében foglalt jogorvoslathoz való jog és ahhoz igazodóan a büntetőeljárásban a felülbírálati jogkör Alaptörvénnyel összhangban álló szabályozása. Az indítványozó bíróság ezért azzal a kérelemmel fordult az Alkotmánybírósághoz, hogy semmisítse meg a Be. 590.§ (5) bekezdésének a) pontjának azon részét mely a korlátozott felülbírálat esetén a hatályon kívül helyezés lehetőségét az abszolút eljárási szabálysértésekre korlátozza és mondja ki ezen szövegrész alkalmazásának tilalmát az Alkotmánybíróság eljárására okot adó ügyben.

Az alkotmánybíróság mindenek előtt rögzítette azt az indítványozó bíróság által is említett tényt, hogy a Be. 2021. január 1-ével úgy módosult, hogy részben lehetővé vált a felülvizsgálat kiterjesztése az alapügyben, mindazonáltal az indítványozó által a konkrét esetben feltárt és az indítványban előadott egyéb eljárási szabálysértések orvoslásának a lehetőségét a módosítás nem teremtette meg. 

Eljárása során az Alkotmánybíróság az indítványra tekintettel azt vizsgálta, hogy a jogalkotó azon megoldása, amelynek értelmében a felülbírálat hivatalbóli kiterjesztését a másodfokú bíróságnak megengedi az abszolút hatályon kívül helyező eljárási szabálysértések kapcsán, de nem engedi meg a relatív hatályon kívül helyező eljárási szabálysértések esetében, összhangban áll-e a tisztességes tárgyaláshoz való jogból fakadó követelményekkel. Ezen vizsgálat eredményeképpen megállapította, hogy a szabályozás támadott eleme korlátozza a tisztességes tárgyaláshoz való jogból fakadó követelmények érvényesülését, mivel az elsőfokú ítélet törvénysértő rendelkezései orvoslásának lehetőségeit leszűkíti az eljárási szabálysértések meghatározott körére, nevezetesen az abszolút hatályon kívül helyező eljárási szabálysértésekre, kizárva ezen lehetőségből a relatív hatályon kívül helyező eljárási szabálysértéseket. Ezen eljárási hibák orvoslására utóbb, az eljárás későbbi szakaszában pedig nincs lehetőség.

Ezt követően az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a tisztességes eljáráshoz való jognak a felülbírálat kiterjesztésének korlátozásával történő megsértése nem igazolható az ésszerű időn belüli eljáráshoz való joggal, mert e két jog nem is kerül ellentétbe egymással. A fellebbező és fellebbezésének irányát és terjedelmének meghatározásakor nagyfokú szabadsággal rendelkező terhelt – emberi méltóságból eredő – önrendelkezési joga érvényesülése szempontjából pedig bár valóban szükségesnek tekinthető a tisztességes eljáráshoz fűződő jog szóban forgó korlátozása, ám ezen korlátozás nem tekinthető arányosnak. Ennek az az oka, hogy a Be. kifogásolt rendelkezése értelmében a másodfokú bíróság nem csupán egyes kisebb súlyú, hanem olyan súlyos eljárási szabálysértéseket sem vizsgálhat, amelyek lényeges hatással voltak az eljárás lefolytatására, a bűnösség megállapítására, a bűncselekmény minősítésére, a büntetés kiszabására, illetve az intézkedés alkalmazására, ezáltal magának az ítéletnek a törvénytelenségét eredményezik. Kizárt továbbá a másodfokú bíróság eljárása akkor is, ha ezek a szabálysértések a másodfokú eljárásban jellegüknél fogva nem orvosolhatók, ezért az elsőfokú határozat hatályon kívül helyezését és az elsőfokú eljárás megismétlését tennék szükségessé. A másodfokú bíróság mérlegelése és a felülbírálat hivatalbóli kiterjesztése tehát jelentős súlyú és kiküszöbölhetetlen törvénysértések esetén is kizárt A szabályozás ennél fogva a tisztességes tárgyaláshoz való jog lényeges tartalmát korlátozza. Minderre tekintettel az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a támadott jogszabályi rendelkezés, a Be. 590. § (5) bekezdés a) pontjának „a 607. § (1) bekezdése, valamint a 608. § (1) bekezdése alapján" szövegrésze azáltal, hogy nem teszi lehetővé a felülbírálat hivatalból történő kiterjesztését valamennyi olyan eljárási szabálysértés esetén, amelyek az ítélet jelentős súlyú és másodfokon kiküszöbölhetetlen hibáját eredményezhetik, a tisztességes tárgyaláshoz való jog aránytalan korlátozását valósítja meg.

Úgy ítélte meg ugyanakkor az Alkotmánybíróság, hogy a Be. támadott rendelkezése és a tisztességes tárgyaláshoz való jog összhangja a kifogásolt jogszabályhely megsemmisítése nélkül, az Alkotmánybíróság rendelkezésére álló egyéb jogkövetkezmény alkalmazásával – nevezetesen mulasztásban megnyilvánuló alaptörvény-ellenesség megállapításával és a jogalkotó ennek kiküszöbölésére történő felhívásával - is orvosolható. Erre tekintettel az Alkotmánybíróság – hivatalból eljárva – megállapította: az Országgyűlés mulasztásban megnyilvánuló alaptörvény-ellenességet idézett elő azáltal, hogy a Be. 590. § (5) bekezdésében nem az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdéséből fakadó alkotmányos követelményeknek megfelelően szabályozta az ítélet fellebbezéssel nem érintett része tekintetében a felülbírálat kiterjesztésének a lehetőségét. Ezért az Alkotmánybíróság felhívta az Országgyűlést, hogy jogalkotói feladatának 2022. január hó 31. napjáig tegyen eleget, a törvényhely alaptörvény-ellenességének a megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt pedig elutasította. 

Az Alkotmánybíróság határozata itt elolvasható.

A kérdés csak az, hogy ezen "egyéb jogkövetkezményekkel" mit fog tudni kezdeni az indítványozó bíróság, akinek a hatályos jog alapján kell eljárnia és döntenie az alapügyben.

3193/2020. (VI.11.) AB határozat

A „vallásszabadság jogából” nem következik, hogy bármely magánszemélynek vagy közösségnek Alaptörvényre visszavezethető joga lenne arra, hogy vele az állam együttműködjön közösségi célok elérése érdekében. Az együttműködésre vonatkozó döntés politikai természetű. Az állam világnézeti semlegességének elvéből pusztán az következik, hogy az állam a különböző vallási meggyőződések között azok természetfelettire irányuló tartalma alapján nem tehet különbséget, ugyanakkor az olyan jogintézmények tekintetében, ahol az állam és egy vallási közösség között együttműködés jön létre, a vallási közösség világi joghoz és az alkotmányos értékrendhez való viszonyulását figyelembe veszi. Bár a hitélet anyagi támogatása a vallásszabadság anyagi garanciája, arra mégsem lehet alkotmányos igényt formálni a vallásszabadság egyéni alapjogára hivatkozással.

Az indítványozók a 2018. évi CXXXII. törvénnyel módosított, a  lelkiismereti és vallásszabadság jogáról, valamint az egyházak, vallásfelekezetek és vallási közösségek jogállásáról szóló, 2019. április 15. óta hatályos 2011. évi CCVI. törvény (a továbbiakban: Ehtv.) több, általuk diszkriminatívnak és ezért alaptörvény-ellenesnek tartott rendelkezésével szemben éltek panasszal. Az alkotmányjogi panasszal támadott rendelkezések különböző egyházi kategóriákat hoznak létre a vallási közösségeken belül, és azokhoz önkényesen eltérő jogokkal és lehetőségekkel járó jogállást kapcsolnak. Ezek között a „sajátos jogosultságokkal” rendelkező bevett egyház a legkedvezőbb kategória – többek között azért, mert velük határozatlan idejű támogatást lehet kötni és a magánszemélyek befizetett jövedelemadójának felajánlott része (1%-os felajánlás) után járó állami kiegészítésre is csak a bejegyzett egyházak és a bevett egyházak jogosultak – még sincs objektív, észszerű feltételrendszere annak, hogy mely vallási közösségeket lehet, illetve kell ebbe a körbe sorolni, azaz bevett egyházként elismerni. A bevett egyházként történő elismerésről az Országgyűlés dönt, vagyis politikai döntés születik. Az indítványozók szerint ez a megkülönböztetés ellentétes az Alaptörvény XV. cikkének (2) bekezdésében rögzített diszkrimináció-mentesség elvével, és sérti a VII. cikkében rögzített lelkiismereti és vallásszabadságot, valamint a VIII. cikk (2) bekezdése szerinti szervezkedési szabadságot.

Ugyancsak Az Alaptörvény lelkiismereti és vallásszabadságot rögzítő VII. cikkének sérelmét látták az indítványozók az Ehtv. azon rendelkezéseiben melyek ehetővé teszik, hogy az állam a vallási közösségek hitéletét is támogassa. Álláspontjuk szerint ugyanis az állam csak a vallási közösségek társadalmi szerepvállalásához járulhat hozzá anyagi eszközökkel, de a hitélet támogatására alkotmányosan nincs lehetősége. Ráadásul az egyházak hitéletének állami támogatása nem transzparens; aminek következtében az állam önkényesen mérlegelhet, hogy mely egyházak hitéletét támogatja, és milyen mértékben. Ez megkérdőjelezi az állami támogatás pártatlanságát és az állam semlegességét. Ugyancsak alaptörvény-ellenesnek minősítették az indítványozók a törvény által az iskolai hittanoktatás lehetősége vonatkozásában megvalósított megkülönböztetést.

Az indítványozók – az Alaptörvény előzőekben említett rendelkezéseire hivatkozva - támadták továbbá az Ehtv. azon rendelkezéseit is, melyek az egyházi jogi személyek jogviszonyának egyes elemeit igazítja a közalkalmazottakéhoz, s melyek a börtön-, kórházi és tábori lelkészi szolgálatot lehetővé teszik egyházi jogi személyek számára. Mivel e területeken a missziós tevékenység nem biztosított valamennyi vallási közösség számára, sérül a vallás békés terjesztésének Alaptörvényben rögzített szabadsága.

Kifogásolták továbbá, hogy céljai elérése érdekében (másodlagos célból) csak az egyházi jogi személy jogosult gazdasági tevékenységet folytatni.

Az indítványozók szerint az Ehtv. azon rendelkezése, melynek értelmében a bíróságnak kell döntést hoznia arról, hogy egy közösség vallási tevékenységet folytat-e, sérti az állam és az egyház különvált működésének elvét, hiszen a bíróságnak végső soron arról kell döntenie, hogy mi tekinthető transzcendensnek, ami így az Alaptörvény VII. cikkében rögzített lelkiismereti és vallásszabadságot sértő helyzetet hoz létre.

Végül az indítványozók kérték az Ehtv. 33/A. §-ának megsemmisítését amiatt, hogy az Ehtv. módosítása – az Alkotmánybíróság és az Emberi Jogok Európai Bíróságának (a továbbiakban: EJEB) döntéseivel ellentétesen – nem állította vissza az egyházak jogállását.

Az Alkotmánybíróság az indítványnak a vallási közösségek kategorizálásának, az egyházi személy fogalma meghatározásának, az iskolai hittanoktatásra vonatkozó szabályozásnak, illetve a másodlagos gazdasági tevékenység folytatása lehetőségének támadásával kapcsolatos részét – érdemi indokolás hiányában - érdemi elbírálásra alkalmatlannak minősített, ezért ebben a részében az indítványt visszautasította. Ugyancsak visszautasította az Alkotmánybíróság az indítványt abban a részében, mely a bírósági hatáskört támadta a vallási tevékenység folytatásának megállapítása tekintetében, valamint abban a részében is, mely az Ehtv. 33/A. §-ának megsemmisítését kérte amiatt, hogy az Ehtv. módosítása – az Alkotmánybíróság és az  EJEB döntéseivel ellentétesen – nem állította vissza az egyházak jogállását.

Befogadott részében pedig az Alkotmánybíróság az alkotmányjogi panaszt nem találta meglapozottnak, ezért azt elutasította.

A bevett egyházként történő elismeréssel kapcsolatos döntési jogkör Országgyűlésre telepítésével kapcsolatos kifogást az Alkotmánybíróság azon okból kifolyólag nem találta megalapozottnak, hogy ezen hatáskör magából, az Alaptörvényből fakad. Márpedig, sem a tisztességes eljáráshoz való jog, sem a vallásszabadság tartalmának értelmezése nem vezethet az Alaptörvény szövegszerű rendelkezésének felülírásához; egyes alapjogok értelmezése fogalmilag sem eredményezheti az Alaptörvény más rendelkezéseinek alaptörvény-ellenességét. Ezzel kapcsolatban megjegyzendő, hogy az Alkotmánybíróság egy korábbi döntésében, nevezetesen a 36/2017. (XII. 29.) AB határozatban még mulasztásban megnyilvánuló alaptörvény-ellenességet állapított meg amiatt, hogy az Országgyűlés nem alkotta meg az egyházak elismerésére irányadó döntési határidő elmulasztása esetére alkalmazandó eljárás szabályait. A jelen ügyben azonban azért találta mégis elutasítandónak az indítvány ezen részét, mert az – meglátása szerint – nem az Országgyűlés eljárásának szabályait, hanem magát, az országgyűlési hatáskört támadta. Az Alkotmánybíróság határozatában mindazonáltal nem tért ki arra, hogy a korábbi határozatában megállapított, mulasztásban megnyilvánuló alaptörvény-ellenességet az Országgyűlés időközben megszüntette-e...

Határozatában az Alkotmánybíróság kiemelte: a „vallásszabadság jogából” nem következik, hogy bármely magánszemélynek vagy közösségnek Alaptörvényre visszavezethető joga lenne arra, hogy vele az állam együttműködjön közösségi célok elérése érdekében. A közösségi célok meghatározásában – az  Alaptörvény keretei között – az államnak viszonylag szabad mozgástere van; általában véve nem köteles valamely egyház, vallási közösség által kitűzött célok megvalósításában közreműködni, ha a tevékenységgel összefüggésben egyébként nem vállal állami feladatot. Abból, hogy az Alaptörvény VII. cikk (4) bekezdése az együttműködésről szóló döntést az Országgyűlésre bízta, természetszerűleg következik, hogy a döntés politikai (azaz értékválasztáson alapuló), továbbá az is, hogy az Országgyűlést nem kényszeríthető az együttműködési megállapodás megkötésére. E rendelkezés alapján a parlamenti többség szabadon mérlegelheti, hogy mely vallási közösségekkel köt együttműködési megállapodást, azokban mely közösségi célok eléréséről állapodnak meg, és hogy az együttműködést milyen tartalommal töltik ki. Az állam világnézeti semlegességének elvéből pusztán az következik, hogy az állam a különböző vallási meggyőződések között azok természetfelettire irányuló tartalma alapján nem tehet különbséget, ugyanakkor az olyan jogintézmények tekintetében, ahol az állam és egy vallási közösség között együttműködés jön létre, a vallási közösség világi joghoz és az alkotmányos értékrendhez való viszonyulását figyelembe veszi. Az Ehtv. ezeket a kereteket – az Alkotmánybíróság szerint – nem lépi túl.

Az Alkotmánybíróság megállapította továbbá, hogy a hitéleti tevékenység állami támogatása, bár kapcsolódik a vallásszabadság gyakorlásához, nem olyan jogosultság, ami az  Alaptörvény VII. cikk (1)  bekezdéséből kényszerítően következne. A  hitéleti tevékenység támogatására nem lehet alkotmányos igényt formálni a vallásszabadság egyéni alapjogára hivatkozással. Amennyiben az állam – a vallási közösség létszámára, társadalmi megjelenésére tekintettel – hitéleti támogatást biztosít, akkor az épp az Alaptörvény VII. cikk (1) bekezdésének az érvényesülését szolgálja; az ilyen támogatás a vallásszabadság anyagi garanciája.

Az indítványt azon részében, mely a magánszemélyek befizetett jövedelemadójának felajánlott része (1%-os felajánlás) után járó állami kiegészítésre való jogosultságot a bejegyzett (és a bevett) egyházakra korlátozó szabályozást támadta, szintén azon okból kifolyólag találta megalapozatlannak, hogy a vallásszabadság alapvető joga nem jelent állami támogatáshoz való jogot. Nem tekinthető tehát a vallási közösségek közti önkényes különbségtételnek, hogy az Ehtv. ezt csak a bejegyzett egyháznak biztosítja.

Az Alkotmánybíróság határozatának indokolásában elvi éllel emelte ki, hogy különbséget kell tenni a vallásszabadság egyenlősége és a vallási közösségek eltérő jogosultságai között. Míg az előbbi evidencia, addig nem alkotmányos elvárás, hogy minden vallási közösség ténylegesen azonos jogosultságokkal rendelkezzen, sem az, hogy minden bevett egyházzal ténylegesen ugyanolyan mértékben működjön együtt az állam. A vallási közösségek közötti, az egyéneket csak közvetetten érintő különbségtétel akkor alkotmányos, ha az tárgyilagos mérlegelésen alapul és észszerű. Az államnak a vallási közösségek támogatása terén széles mérlegelési joga van, követelmény ugyanakkor, hogy a  vallási közösség ne kerüljön sem más vallási közösségekhez, sem pedig velük összehasonlítható helyzetben lévő más szervezetekhez képest indokolatlanul hátrányos helyzetbe.

Végül az alkotmánybíróság nem találta Alaptörvénybe ütközőnek a különböző vallási közösségek által foglalkoztatott személyek eltérő munkajogi kezelésére, sem pedig a tábori lelkészi szolgálat ellátásának feltételeire vonatkozó rendelkezéseket sem. Az előbbi kérdés kapcsán kiemelte, hogy nem állapítható meg a csoportképzés nyilvánvalóan önkényes jellege; mivel a regisztráció feltételei általánosak, azokat jogszabály rögzíti, a döntés pedig a bíróság feladata, a tábori lelkészi szolgálat ellátásának lehetőségére vonatkozó szabályozás kapcsán pedig a társadalmi szerepvállalásra és a létszámra tekintettel nem állapítható meg a különbségtétel önkényes jellege.

Az Alkotmánybíróság határozata itt elolvasható.

3195/2020. (VI.11.) AB határozat

Valamely megkülönböztetés alkotmányellenessége akkor állapítható meg, ha a jogszabály a szabályozás szempontjából azonos csoportba tartozó, egymással összehasonlítható jogalanyok között tesz különbséget anélkül, hogy annak alkotmányos indoka lenne. - A pedagógusoknak a nehéz körülmények között végzett munkáért járó pótlékra való jogosultsága nem tehető függővé attól, hogy munkájukat községben vagy városban végezték-e.

A pedagógusok előmeneteli rendszeréről és a közalkalmazottak jog- állásáról szóló 1992. évi XXXIII. törvény köznevelési intézményekben történő végrehajtásáról szóló 326/2013. (VIII. 30.) Korm. rendelet (a továbbiakban: „Rendelet1”) 2015. szeptember 8-ig hatályos 16. § (8) bekezdése a nehéz körülmények között végzett munkáért járó pótlékot a társadalmi-gazdasági és infrastrukturális szempontból elmaradott, illetve az országos átlagot jelentősen meghaladó munkanélküliséggel sújtott települések jegyzékéről szóló 240/2006. (XI. 30.) Korm. rendelet (a továbbiakban: „Rendelet2”) mellékletében szereplő községekben köznevelési intézményben munkát végző pedagógusok részére biztosította. A módosítást követően a „község” szó helyére a „település” szó került.

Az indítványozók munkaügyi perben kérték a nehéz körülmények között végzett munkáért járó pótlék utólagos megfizetését. Esetükben részben a Rendelet azon időbeli változatát kellett alkalmazni, mely a pótlék kifizetését csak „községben” végzett munkáért tette lehetővé. Az elsőfokú bíróság a „község” elnevezésnek nem tulajdonított perdöntő jelentőséget, mert annak helyét – a támadott rendelkezés módosítását követően – a „település” szó vette át. Osztotta a törvényszék hasonló tárgyú ügyben kifejtett azon álláspontját, mely szerint a pótlék célját tekintve nincs elfogadható indoka annak, hogy ilyen körülmények között községben vagy városban dolgozók között különbségtételre kerüljön sor, ezért a kérelemmel érintett teljes időszakra megítélte a pótlékot az indítványozók számára. Az alperes fellebbezése folytán eljáró másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta. Ítéletének indokolása szerint a Rendelet2. melléklete a társadalmi, gazdasági és infrastrukturális szempontból elmaradott, illetve az országos átlagot jelentősen meghaladó munkanélküliséggel rendelkező városokat és községeket tüntette fel, abban pedig a felperes munkavégzésének helye is szerepelt. A törvényszék álláspontja szerint nem vitatható, hogy a Rendelet1. 16. § (8) bekezdése a „község” kifejezést használja, azonban az elsőfokú bíróság helyesen állapította meg, hogy a pótlék célját tekintve nincs elfogadható indoka annak, hogy az ilyen körülmények között községben vagy városban dolgozók között különbségtételre kerüljön sor. Az alperes felülvizsgálati kérelme nyomán eljárt Kúria ezzel szemben úgy ítélte meg, hogy mivel a Rrendelet1. 16. § (8) bekezdésének 2015. szeptember 8-áig hatályos szövege kizárólag a Rendelet2. mellékletében szereplő községek esetében tette lehetővé a nehéz körülmények között végzett munkáért járó pótlék megfizetését, az indítványozóknak az ezt megelőző időszakra előterjesztetett keresete megalapozatlan volt.

Az indítványozók ezt követően fordultak alkotmányjogi panaszaikkal az Alkotmánybírósághoz, melyeket az Alaptörvény XV. cikk (1)–(2) bekezdésére alapítottak. Ebben hangsúlyozták, hogy a Kúria a község fogalmát értelmezve kizárta azokat az alkalmazottakat, akik olyan településen végzik munkájukat, mely a társadalmi-gazdasági és infrastrukturális szempontból elmaradott települések között szerepel és az országos átlagot jelentősen meghaladó munkanélküliséggel is sújtott, azonban nem község. Álláspontja szerint a támadott szabályozásra alapított kúriai ítlet önkényesen tett különbséget a társadalmi-gazdasági és infrastrukturális szempontból elmaradott településeken működő köznevelési intézmények alkalmazottai között aszerint, hogy feladataikat városi vagy községi intézményekben látták el, ami sérti az Alaptörvény XV. cikk (2) bekezdését.

Az Alkotmánybíróság az alkotmányjogi panaszokat részben megalapozottnak találta. Határozatában emlékeztetett a diszkrimináció tilalmával kapcsolatos gyakorlatára, mely szerint ezen tilalom a jogrendszer egészét átható alkotmányos alapelvként kapott értelmezést. Ez alapján valamely megkülönböztetés alkotmányellenessége akkor állapítható meg, ha a jogszabály a szabályozás szempontjából azonos csoportba tartozó, egymással összehasonlítható jogalanyok között tesz különbséget anélkül, hogy annak alkotmányos indoka lenne. Ebben az esetben tekinthető a különbségtétel önkényesnek. Az Alkotmánybíróság rámutatott, hogy a társadalmi-gazdasági és infrastrukturális szempontból elmaradott, illetve az országos átlagot jelentősen meghaladó munkanélküliséggel sújtott települések köznevelési intézményeiben foglalkoztatottak homogén csoportján belül a pótlékra való jogosultság szempontjából a jogalkotó a település jogállása szerint úgy tett különbséget, hogy a – fenti vagylagos feltételeknek egyébként megfelelő – városi köznevelési intézményekben foglalkoztatottakat a pótlékból kizárta. Erre tekintettel az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a támadott rendelkezés egymással összehasonlítható helyzetben lévő köznevelési intézményekben foglalkoztatottak között a nehéz körülmények között végzett munkáért járó pótlékra való jogosultság tekintetében különbséget tett. Ezen különbségtételnek ugyanakkor nincsen észszerű indoka, ami jogalkotói mulasztásnak is minősíthető. Az Alkotmánybíróság mindezek alapján megállapította, hogy a Rendelet1. 2015. szeptember 8-ig hatályos 16. § (8) bekezdése „szereplő községben” szövegrésze alaptörvény-ellenes volt  

Az Alkotmánybíróság határozata itt elolvasható.

3157/2020. (V.21.) AB határozat

A tisztességes bírósági tárgyaláshoz való jog sérelmét jelenti, ha a Kúria a felülvizsgálati kérelem és a csatlakozó felülvizsgálati kérelem keretein tartalmilag nyilvánvalóan túllépve érdemben vizsgálja felül a jogerős határozatot és ezzel megváltoztatja az ügy kimenetelét, különösen, ha az ügy érdemére kiható olyan kérdésben dönt, amely a felülvizsgálati eljárást megelőző bírósági eljárás során sem volt vita tárgya. - Az alkotmányos tulajdonvédelem a meglévő tulajdonra vonatkozik, a tulajdonhoz való jog nem biztosít jogot a tulajdonszerzésre.

Az indítványozó elővásárlási jog gyakorlására vonatkozó jognyilatkozatot tett pályázati úton értékesíteni kívánt termőföldekre. A pályázat kiírója azonban a jognyilatkozatait nem fogadta el, mivel azok – álláspontja szerint – nem feleltek meg a pályázati felhívásban előírt tartalmi és alaki követelményeknek, ezért az adásvételi szerződéseket a pályázati vevőkkel kötötte meg. Az indítványozó bírósági eljárást kezdeményezett az elővásárlási joga megsértésén alapuló szerződés hatálytalanságának megállapítása iránt, mely eljárás – a Kúria felülvizsgálati eljárásban meghozott ítéletével - az indítványozó pervesztésével végződött. A Kúria arra alapította az indítványozó keresetét elutasító döntését, hogy az általa tett elfogadó nyilatkozat alaki hibában szenved, mivel nem felel meg a teljes bizonyító erejű magánokirattal szemben támasztott törvényi feltételeknek. Ilyen előzményeket követően terjesztette elő a Kúria ítéletével szemben az indítványozó az alkotmányjogi panaszát, melyben a jogállamiság, a tulajdonhoz való jog, a törvény előtti egyenlőség, a diszkrimináció tilalma, a tisztességes hatósági és bírósági eljáráshoz való jog sérelmét, valamint a jogforrási hierarchia megsértését állította.

Az indítványozó a tisztességes bírósági eljáráshoz fűződő jogának megsértését arra alapította, hogy támadott ítéletében a Kúria túlterjeszkedett a felülvizsgálati kérelmen, mivel – a Pp. rendelkezését megsértve, vagyis törvénysértő módon - olyan kérdésben is döntött – nevezetesen az elővásárlási jog gyakorlásával kapcsolatos jognyilatkozat alaki hiányosság miatt semmisségéről -, mely kérdést a felülvizsgálati kérelem nem tartalmazott. Ezzel kapcsolatban az Alkotmánybíróság mindenek előtt kiemelte, hogy önmagában valamely perbeli eljárási szabálysértés nem eredményez automatikusan alapjogsérelmet, majd pedig összefoglalta a tisztességes bírósági eljárásra vonatkozó eddigi joggyakorlatát. Hangsúlyozta, hogy az eljárási szabálysértések alaptörvény-ellenességének vizsgálatánál Alkotmánybíróság megítélése szerint döntő szempont, hogy az eljárási szabálysértés kihat-e az ügy érdemére. Kifejezetten a felülvizsgálati eljárás vonatkozásában az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a törvény a Kúriának csak olyan kérelmek, nyilatkozatok, észrevételek alapján engedi meghozni az döntését, amelyek vonatkozásában a  felek lehetőséget kaptak a  megismerésre és nyilatkozattételre. A felülvizsgálati eljárásban a kérelemhez kötöttség amellett, hogy a feleket megillető rendelkezési jogot juttatja kifejezésre, egyben a tisztességes bírósági tárgyaláshoz való jog garanciája is. Súlyukat vesztik ugyanis a felülvizsgálati eljárásban a feleket megillető egyéb eljárási jogosultságok és korlátok, ha a bíróság az eljárás végén olyan kérdésben hoz döntést, amely nem volt tárgya a felülvizsgálati eljárásnak, amellyel kapcsolatban nem volt lehetőség véleményt formálni. Mindezek alapján az Alkotmánybíróság arra a következtetésre jutott, hogy az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdésébe foglalt tisztességes bírósági tárgyaláshoz való jog sérelmét jelenti, ha a Kúria a felülvizsgálati kérelem és a  csatlakozó felülvizsgálati kérelem keretein tartalmilag nyilvánvalóan túllépve érdemben vizsgálja felül a jogerős határozatot és ezzel megváltoztatja az ügy kimenetelét, különösen, ha az ügy érdemére kiható olyan kérdésben dönt, amely a felülvizsgálati eljárást megelőző bírósági eljárás során sem volt vita tárgya. A peres eljárás dokumentumainak átvizsgálását követően azonban az Alkotmánybíróság úgy ítélte meg, hogy a Kúria támadott ítéletének alapjául szolgáló eljárásban nem ez történt, mivel már az alapeljárásban vitatott volt az, hogy az indítványozó perbeli felperesnek kellett-e, és ha igen, akkor milyen jogalapon kellett teljes bizonyító okiratba foglalt elfogadó nyilatkozatot tenni. Ebből következően nem a Kúria felülvizsgálati ítéletében találkozott elsőként azzal a jogi okfejtéssel, hogy érvénytelen volt az elfogadó nyilatkozata alaki okból, mert nem felelt meg az alkalmazandó jogszabályban foglalt teljes bizonyító erejű magánokirati formának. Erre tekintettel az Alkotmánybíróság ebben az összefüggésben nem állapította meg a tisztességes bírósági tárgyaláshoz való jog sérelmét.

Az Alkotmánybíróság az indítványt a tulajdohoz fűződő jog sérelmét állító részében sem találta megalapozottnak. Korábbi döntésére (3244/2017. (X. 10.) AB határozat) utalva kiemelte, hogy az alkotmányos tulajdonvédelem a meglévő tulajdonra vonatkozik, a tulajdonhoz való jog nem biztosít jogot a tulajdonszerzésre. Az elővásárlásra jogosult azonban nem tulajdonos és alkotmányjogi szempontból a pozíciója nem erősebb mint általában a vevőé, márpedig az Alaptörvény XIII. cikkében biztosított tulajdonhoz való jog a tulajdon szerzésére irányuló vételi szándékot nem védi.

Mivel az Alkotmánybíróság az alkotmányjogi panasz vizsgálata során sem a felülvizsgálati kérelem kereteinek túllépése miatt nem állapította meg a tisztességes bírósági tárgyaláshoz való jog sérelmét, sem pedig az elővásárlási joggal összefüggésben nem állapította meg a tulajdonhoz való jog sérelmét, az indítványt az érdemi vizsgálat eredményeképpen elutasította.

Az Alkotmánybíróság határozata itt elolvasható.

7/2020. (VI.13.) AB határozat

Az adatigénylő jogorvoslati lehetőségei közérdekű és közérdekből nyilvános adatok megismerése iránti igény közfeladatot ellátó szervnek nem minősülő adatkezelő általi elutasítása esetén. - Az Alaptörvény 39. cikke megköveteli, hogy az adatigény minden tájékoztatásra kötelezettet illetően bíróság előtt érvényesíthető és kikényszeríthető legyen, ezért az ezt biztosító szabályozás hiánya mulasztással előidézett alaptörvény-ellenességet eredményez.

Az Alkotmánybíróság határozatának alapjául szolgáló ügyben egy gazdasági társasághoz közérdekű adatigényléssel fordult egy magánszemély egy európai uniós forrásból finanszírozott útépítési projekt részleteivel kapcsolatban. A projekt beruházója a Nemzeti Infrastruktúra Fejlesztő Zrt., a kérelmezett pedig a vele megkötött szerződés teljesítése érdekében létesített jogviszonyt további, magántulajdonban álló cégekkel, az  építőanyagok eladóival. Ez utóbbi szerződések adataira vonatkozott az adatigénylés. Miután a kérelmezett az adatigénylés teljesítését megtagadta, a kérelmező bírósághoz fordult. Az elsőfokú bíróság a keresetet érdemben vizsgálta, az előterjesztő másodfokú bíróság álláspontja szerint azonban az eljárás akadályát képezi az Infotv. 27. § (3b) bekezdése, amely szerint a tájékoztatást igénylő kérelmező csak a tájékoztatásra kötelezett felett törvényességi felügyelet gyakorlására jogosult szerv – jelen esetben a cégbíróság – eljárását kezdeményezheti. Az Infotv. 31. §-a ezzel összhangban úgy rendelkezik, hogy a közérdekű adatigény elutasítása esetében a közfeladatot ellátó szerv ellen lehet pert indítani, márpedig a kérelmezett nem közfeladatot ellátó szerv. Ebből következően a bíróságnak az Infotv. 27. § (3a) bekezdésére alapított igény érvényesítésére irányuló pert a Pp. alapján meg kellene szüntetnie. A másodfokú bíróság ezért – hivatkozva arra, hogy az Alkotmánybíróság gyakorlata alapján eljárási norma is bírói kezdeményezés tárgya lehet – az Alkotmánybírósághoz fordult. Beadványában kifejtett jogi álláspontja szerint a közfeladatot ellátó szervnek nem minősülő adatkezelők vonatkozásában nem érvényesül a közérdekű adatok megismeréséhez való jog, mert – az elutasító döntéssel szembeni jogorvoslatnak a törvényességi felügyelet gyakorlására jogosult szerv eljárásának kezdeményezésére való korlátozása, vagyis a bírói út igénybevételének kizártsága folytán - hiányzik a hatékony és teljes bíróság előtti jogérvényesítés lehetősége.

Határozatának indokolásában az Alkotmánybíróság kiemelte, hogy az információszabadság immanens eleme a hatékony bírói jogvédelem biztosítása, amely magában foglalja azt a követelményt, hogy az alapvető jog gyakorlására visszavezethető adatigény megalapozottságáról döntő – lényegében közvetlenül egy alapjog védelmében eljáró – bírói fórum adott esetben az adatigény teljesítését is ki tudja kényszeríteni: kötelező döntésével az adatkezelőt az adat kiadására rá tudja bírni. Ennek hiányában ugyanis az Alaptörvényből levezethető és az Infotv.-ben szabályozott adatkiadási, tájékoztatási kötelezettség lex imperfecta-vá válhat, ami pedig nem összeegyeztethető az Alaptörvény VI. cikk (3) bekezdésében elismert alapjoggal és az Alaptörvény 39. cikk (2) bekezdésével sem. Az Alaptörvény ezen rendelkezéseivel tehát az a jogi szabályozás áll összhangban, amely garantálja a teljes körű - vagyis az Infotv. 27. § (3)–(3a) bekezdése alapján tájékoztatási kötelezettséggel terhelt személyekre és szervezetekre is kiterjedő - és hatékony – vagyis az adatkiadásra való kötelezés lehetőségét is tartalmazó - bírói jogvédelmet. Mivel azonban az Alaptörvényből konkrét eljárási rend, annak az egyes részletszabályai nem vezethetők le, nem zárható ki, hogy az adatigénylés és annak nem teljesítése esetében a jogérvényesítés részletszabályai a közfeladatot ellátó szervek és az Infotv. 27. § (3)–(3a) bekezdésével érintett szervezetek/személyek esetében az adatkezelés sajátosságaira tekintettel adott esetben eltérjenek egymástól . E mellett – mintegy kiegészítő lehetőségként – pedig a törvényességi felügyeletet gyakorló szerv eljárásának a kezdeményezésére is lehetőséget biztosíthat a jogalkotó. Ezen okból kifolyólag a közfeladatot ellátó szervnek nem minősülő adatkezelők információkorlátozó döntései esetén a törvényességi felügyeletet gyakorló szerv eljárásának kezdeményezésére lehetőséget adó rendelkezés nem tekinthető alaptörvény-ellenesnek. Ráadásul a támadott rendelkezése megsemmisítése önmagában véve nem vezetne a  közérdekű adatigénylési per előírásainak alkalmazhatóságára. Ezen okból kifolyólag az Alkotmánybíróság az Infotv. 27. § (3b) bekezdése alaptörvény-ellenességének megállapítására és megsemmisítésére vonatkozó bírói kezdeményezést nem találta megalapozottnak, ezért azt elutasította.

Mivel azonban a közérdekű adatok megismeréséhez és terjesztéséhez való jog védelme – összhangban az Alaptörvény 39. cikkének a közpénzek nyilvánosságára vonatkozó egyértelmű szabályával – megköveteli, hogyaz adatigény minden tájékoztatásra kötelezettet illetően bíróság előtt érvényesíthető és kikényszeríthető legyen, az Alkotmánybíróság hivatalból eljárva megállapította, hogy az Országgyűlés mulasztással megvalósított alaptörvény-ellenességet idézett elő azzal, hogy az Infotv. 27. § (3a) bekezdésébe foglalt tájékoztatási kötelezettség nem teljesülése esetére nem biztosít hatékony bírói jogvédelmet az adatigénylőnek. Az Alkotmánybíróság ezért felhívta az Országgyűlést, hogy jogalkotói kötelezettségének 2020. december 31-ig tegyen eleget. 

Az Alkotmánybíróság határozata itt elolvasható.

Említést érdemel, hogy az azóta a Kúria elnöki posztjára kinevezett Varga Zs. András az adatnyilvánosság korlátozását, illetve a "közpénz jelleg elvesztésének" teóriáját támogató különvéleményt csatolt a határozathoz.

3068/2020. (III.9.) AB határozat

Sérti a tisztességes eljáráshoz való jogot, ha a félnek objektíve nincs lehetősége a bizonyításra, illetve a bizonyítékok előterjesztésére. Ez a helyzet áll fenn abban az esetben, ha a bíróság indokolatlanul elutasítja a fél szakértő kirendelésére vonatkozó indítványát, vagy bár annak formálisan eleget tesz, azonban nem teszi fel a szakértőnek a fél által indítványozott kérdéseket. - A gyermek jogellenes elvitele ügyében folytatott eljárásban a bíróságoknak az összes lehetséges, a felek által felajánlott bizonyítási eszközt igénybe kell venniük annak érdekében, hogy a kiskorú gyermek kiemelten védett érdekeit nyilvánvalóan és egyértelműen megállapíthatóvá tegyék.

Egy magyar anyával szemben egy olasz apa gyermek jogellenes visszatartása miatt bírósági eljárást indított azért, mert az egyébként részben Spanyolországban, részben pedig Magyarországon élő szülők és házastársak közül az anya akként döntött, hogy a négy éves fiú, illetve a két éves leánygyermekével – a szülők házasságának megromlása miatt – a továbbiakban nem külföldön, hanem Magyarországon kíván élni. A bíróságok a bizonyítékokat akként értékelték, hogy a gyermekek szokásos tartózkodási helye Spanyolországban volt, az apa és az anya együttesen gyakorolták a szülői felügyeleti jogokat, az anya pedig a gyermekeket jogellenesen vitte el Spanyolországból (jelen esetben nem engedte vissza Ibizára). Erre tekintettel elrendelték a gyermekek visszavitelét a szokásos tartózkodási helyükre, Ibizára.

Az ezen bírósági határozatokkal szemben beterjesztett alkotmányjogi panaszát az indítványozó a tisztességes bírósági eljáráshoz való jog sérelmére alapozta. Ennek alátámasztásképpen kifejtette, hogy a bíróságok eljárásjogi hibákat vétettek azáltal, hogy bár a bíróság kirendelte az igazságügyi szakértőt, az indítványozó által feltett kérdésekből egynek sem adott helyt, mint ahogyan annak az indítványának sem, hogy a bíróság vonjon be társszakértőt, illetve a felekre is kiterjedő szakértői vizsgálatot rendeljen el, s ezzel az indítványozót a bizonyítás lehetőségétől. Utalt arra is, hogy a bíróságok nem vizsgálták kellő alapossággal és körültekintéssel azt, hogy a gyermekek Spanyolországba való visszavitele a gyermekek számára milyen pszichés vagy testi következményekkel járna.

Az indítványra tekintettel az Alkotmánybíróságnak azt a kérdést kellett megvizsgálnia, hogy sérti-e a tisztességes bírósági eljáráshoz való jogot az a körülmény, hogy a bíróság a bizonyítási eljárást (vagy a bizonyítás egyik eszközét) egyoldalúan alkalmazza, és emiatt annak eredményét is egyoldalúan veszi figyelembe, akképp, hogy ezzel a kiskorú gyermekek érdekei a határozat meghozatala során figyelmen kívül maradtak. Az Alkotmánybíróság erre a kérdésre igennel felelt. Kiemelte, hogy az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdésében foglalt tisztességes eljárás követelményéből a bíróságoknak az a kötelezettsége fakad, hogy a gyermek érdekeit a lehető legszélesebb körben tárják fel, és ehhez a gyermek jogellenes elvitele ügyében folytatott eljárásban az összes lehetséges, a felek által felajánlott bizonyítási eszközt igénybe vegyék annak érdekében, hogy a kiskorú gyermek kiemelten védett érdekeit nyilvánvalóan és egyértelműen megállapíthatóvá tegyék. Mivel az Alaptörvény XVI. cikk (1) bekezdése külön is rendelkezik arról, hogy minden gyermeknek joga van a megfelelő testi, szellemi és erkölcsi fejlődéshez szükséges védelemhez és gondoskodáshoz, a gyermekek érdekeit közvetlenül érintő eljárásokban különös hangsúlyt kell kapnia az eljárás tisztességes voltának. Az alapügyben azonban a bíróságok a szakértő kirendelési kötelezettségüknek csak formálisan tettek eleget, tartalmilag azonban nem. Ezen eljárási szabálytalanság folytán a bíróságok nem vizsgálták kellő alapossággal és körültekintéssel azt, hogy a gyermekek visszavitele a gyermekek számára milyen pszichés vagy testi következményekkel járna, járhatna. A tisztességes eljáráshoz való jog sérelmét jelen ügyben alapvetően az okozta, hogy a bíróság a szakértői véleményt arra a kérdésre szűkítette, hogy milyen a gyermekek viszonyulása a korábbi spanyolországi szokásos tartózkodási helyükhöz.

Az Alkotmánybíróság kiemelte: a szakértő formális kirendelése nem elegendő ahhoz, hogy egy bírósági eljárásban a  tisztességes eljáráshoz való jog maradéktalanul érvényesülhessen. Ehhez az is szükséges, hogy tartalmilag is lehetősége legyen a feleknek a bizonyítékok előterjesztésére, illetve a szakértőhöz kérdések intézésére. Az olyan eljárás, mely ennek nem tesz eleget, sérti a tisztességes eljáráshoz való jogot. Bár a bíróság a bizonyítás eredményét szabadon mérlegeli, és ez alapján hozza meg döntését, ebbe a  helyzetbe azonban csak akkor kerülhet, ha a rendelkezésre álló és felajánlott bizonyítási eszközöket nemcsak formálisan, hanem tartalmilag is figyelembe veszi, és azok eredményét a határozata meghozatala során fel is használja.

Mivel az Alkotmánybíróság azt állapította meg, hogy a támadott ítéletek sértik a tisztességes eljáráshoz való jogot, megsemmisítette azokat.

Az Alkotmánybíróság határozata itt elolvasható.

Említést érdemel, hogy az alapügy nemperes eljárás volt, az Alkotmánybíróság azonban nem tesz különbséget a nemperes és a peres eljárások között a tisztességes eljáráshoz fűződő jog szempontjából.

6/2020. (III.3.) AB határozat (a "lúgos orvos" ügye)

A jogorvoslathoz való jog keretei az eljárás ideje alatt hatályba lépő rendelkezésekkel a terheltre vonatkozóan nem szűkíthetők. Ennek folytán a Be. hatályba lépését megelőzően benyújtott fellebbezéseket és másodfellebbezéseket a régi Be. szabályai alapján kell elbírálni.

A 2018. július 1-jén hatályba lépett új büntetőeljárási törvény (a továbbiakban: „új Be.”) a korábban hatályban volt szabályozáshoz képest lényegesen leszűkítette a másodfellebbezést elbíráló harmadfokú bíróság felülbírálati jogkörét. Az új rendelkezések értelmében ugyanis megszűnt a harmadfokú bíróság teljes körű felülbírálati jogköre, mivel a másodfellebbezés kizárólag a másodfokú bíróság ellentétes döntését, illetve a másodfokú bíróság ítéletének azon rendelkezését vagy részét sérelmezheti, amelyet az elsőfokú bíróság ítéletének az ellentétes döntéssel összefüggő felülbírálata eredményezett. Ezen új szabályokat az új Be. a folyamatban lévő eljárásokban is alkalmazni rendelte és kifejezetten mellőzni rendelte a korábbi jogszabály alapján még joghatályosan előterjesztett fellebbezés és másodfellebbezés elbírálását, amennyiben az új Be. szabályai alapján már nincs helye fellebbezésnek, illetve másodfellebbezésnek. Az új Be. átmeneti szabálya tehát az új Be.. másodfellebbezési feltételeihez kötötte a régi Be. alapján korábban benyújtott másodfellebbezés mint rendes jogorvoslat elbírálását.

Az indítványozó ellen az eljárás korábban a régi Be. alapján folyt. Mivel a másodokú bíróság olyan bűncselekmények vonatkozásában is megállapította a bűnösségét, melyek vonatkozásában az elsőfokú bíróság nem, megnyílt a másodfellebbezés lehetősége. Ennek elbírálását megelőzően azonban hatályba lépett az új Be., melyet a folyamatban lévő ügyben, vagyis a másodfellebbezés elbírálása során is alkalmazni kellett. Az új szabályok viszont kizárták a másodfokú ítélet ellentétes döntéshez nem kapcsolódó részei felülbírálatának lehetőségét, ami a terhelt számára azzal a hátrányos következménnyel járt, hogy a legsúlyosabban minősülő cselekmények – a testi sértés minősített esete és a kifosztás – vonatkozásában – a másodfellebbezés benyújtásának időpontjában hatályban volt szabályozással ellentétben – kizárttá vált a felülbírálat lehetősége. Ennek folytán a Kúria az alkotmányjogi panasszal támadott ítéletében megállapította, hogy az indítványozó terhére megállapított testi sértés bűntette és a kifosztás bűntette kapcsán nincs helye harmadfokú eljárásnak, mivel másodfokon nem született ezekkel összefüggő, az elsőfokú bíróságétól eltérő döntés.

Az indítványozó részben ezen okból kifolyólag nyújtotta be az ügyben meghozott ítéletek megsemmisítésére irányuló alkotmányjogi panaszát, melyet a visszaható hatály tilalma, a tisztességes eljáráshoz, független és pártatlan bíróság által lefolytatott nyilvános tárgyalás és az  észszerű határidőn belüli határozat meghozatalához való jog, az ártatlanság vélelme, a védelemhez való jog, valamint a  jogorvoslathoz való jog megsértésére, továbbá - ezekből következően - a személyi szabadsághoz, és az attól való megfosztásra előírt törvényes eljáráshoz való jog megsértésére alapított. Indítványozta továbbá az új Be. szóban forgó rendelkezései alaptörvény-ellenességének megállapítását és megsemmisítését, valamint ezekre vonatkozóan az alkalmazási tilalom kimondását is. Az Alkotmánybíróság az alkotmányjogi panaszt kizárólag ez utóbbi rész tekintetében fogadta be, és azt – ezen részében – megalapozottnak találta, míg az ügyben meghozott ítéletek megsemmisítésére irányuló indítványt – a büntetőeljárás felülvizsgálatának elrendelése mellett - visszautasította.

Az Alkotmánybíróság leszögezte, hogy bár a másodfokú bíróság ítéletével szemben további jogorvoslat biztosítása nem alkotmányos elvárás, amennyiben azonban a jogalkotó ezt a lehetőséget mégis biztosítja, a joghatályosan benyújtott másodfellebbezésre mint rendes jogorvoslatra kiterjed az Alaptörvény jogorvoslathoz fűződő jogot deklaráló rendelkezésének védelmi köre. Ez a jogosultság bár korlátozható a jogviták észszerű időn belüli elbírálása érdekében, de a jogorvoslati jog korlátozásának arányban kell állnia az elérendő céllal. Ennek megfelelően büntetőügyekben törvény nem foszthatja meg utóbb a bűncselekménnyel vádolt vádlottat a joghatályosan benyújtott másodfellebbezése mint rendes jogorvoslat elbírálásához fűződő jogától. Jelen esetben azonban az új Be. azon rendelkezése, mely mellőzni rendelte az új Be hatályba lépését megelőzően benyújtott és az új Be. által kizárt fellebbezések és másodfellebbezések elbírálását, ténylegesen elvonta az indítványozó régi Be. szerinti másodfellebbezési jogát, ezért a szóban forgó szabály a visszaható hatályú jogalkotás tilalmába ütközik. Az Alkotmánybíróság ezért – a büntetőeljárás felülvizsgálatának elrendelése mellett - részben megsemmisítette az új Be. ezen rendelkezését.

Az Alkotmánybíróság kiemelte, hogy az új Be. másodfellebbezésre vonatkozó szabályai az inítványban felhozott érvek alapján nem ellentétesek a jogorvoslathoz való joggal. A már joghatáyosan benyújtott másodfellebbezések elbírálása tekintetében azonban alkotmányosan nem igazolható a jogorvoslathoz való jognak a benyújtás és az elbírálás időpontja közötti elvonása, illetve szűkítése. Az Alkotmánybíróság ezért megállapította, hogy a  Be. 615. § (2) bekezdés c) pontja értelmezésénél és alkalmazásánál az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdéséből és a XXVIII. cikk (7) bekezdéséből eredő alkotmányos követelmény, hogy a másodfokú bíróság ítéletének azon rendelkezéseit vagy részeit, amely az ellentétes döntéssel összefügg, a harmadfokú eljárásban erre irányuló, 2018. július 1-je előtt benyújtott másodfellebbezés alapján korlátozás nélkül felül kell bírálni. 

Az Alkotmánybíróság döntésének következményeként az indítványozó másodfellebbezését a Kúriának a régi Be. szabályai szerint kell elbírálnia.

Az Alkotmánybíróság határozata itt elolvasható.

11/2020. (VI.3.) AB határozat

Az Alkotmánybíróság szerint jogértelmezési kérdés múltban keletkezett jogviszonyokat is érintő, adott esetben azok kifejezetten jogellenesnek minősítését eredményező, jogalkotás útján történő eldöntése nem minősül visszaható hatályú jogalkotásnak. - Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint továbbá a Kúria nem jogosult az Európai Unió Bíróságának valamely előzetes döntéshozatali ügyben meghozott ítélete alapján a jogegység biztosítása érdekében általános hatállyal alkalmazhatatlanná nyilvánítani a hatályos magyar jog valamely rendelkezését. - A bíróság kizárólag az általa elbírálandó konkrét, uniós jogi relevanciával bíró ügyben és kizárólag az abban érintett felekre kiterjedő jogi hatállyal jogosult a magyar jogszabály alkalmazását félretéve az Európai Uniós jogi aktust alkalmazni.

A 2014. március 15-ig hatályban volt (régi) Ptk. a használat jogát akként szabályozta, hogy ezen joga alapján a jogosult a más tulajdonában álló dolgot a saját, valamint a vele együttélő családtagjai szükségleteit meg nem haladó mértékben használhatja, illetve hasznait szedheti és a használat jogának gyakorlását másnak nem engedheti át. Ezen szabályozás alapján jogi személyek részére létesített használati jogokat is bejegyeztek az ingatlan-nyilvántartásba. Egy később elfogadott törvény, nevezetesen a mező- és erdőgazdasági földek forgalmáról szóló 2013. évi CXXII. törvénnyel összefüggő egyes rendelkezésekről és átmeneti szabályokról szóló 2013. évi CCXII. törvény (Fétv.) 108.§ (1) kezedése 2014. május 1-jei hatállyal megszüntetett minden olyan termőföldön fennálló, határozatlan időre, vagy 2014. április 30. után lejáró határozott időre létesített haszonélvezeti és használati jogot, melyet nem közeli hozzátartozók között alapítottak. Az Európai Unió Bírósága azonban a Fétv. ezen szabályát ellentétesnek minősítette az uniós joggal. Ezen okból kifolyólag a Kúria az 5/2019. számú közigazgatási elvi határozatban megállapította, hogy a szóban forgó, uniós joggal ellentétes rendelkezést figyelmen kívül kell hagyni, nem lehet alkalmazni. A Kúria 11/2019. számú közigazgatási elvi határozata pedig a Fétv. 108. § alkalmazását kiterjesztette a nem európai uniós jogi érintettségű helyzetekre is. A szabályozás – Európai Unió Bírósága által megállapított - uniós joggal való ellentétét a magyar jogalkotó azáltal küszöbölte ki, hogy arra az esetre, ha a megszűnt jog visszajegyzése szükséges, azonban ezen jog alaki vagy tartalmi hiba folytán az eredeti bejegyzése időpontjában hatályos jogszabályok alapján sem kerülhetett volna bejegyzésre, az ingatlanügyi hatóság értesíti az ügyészt és az eljárását az ügyész vizsgálata és az az alapján indított per befejezéséig felfüggeszti. Ilyen esetként definiálja a törvény azt is, ha a használati jog alapítására jogi személy részére történt.

Az Alkotmánybíróság döntésének alapjául szolgáló ügy felperese jogi személy, melynek javára 1990-ben használati jogot jegyeztek be az ingatlan-nyilvántartásba több termőföld vonatkozásában. E jogait a járási hivatal a Fétv. 108.§ (1) bekezdése alapján törölte. Az ezen közigazgatási határozatot felülbíráló bíróság azonban a törölt jogok visszajegyzése érdekében új eljárás lefolytatására kötelezte a közigazgatási szervet. A megismételt eljárásban a járási hivatal a Fétv. rendelkezésének megfelelően megkereste az ügyészséget a Fétv. 108. §-a szerinti eljárás lefolytatása iránt, és ezzel egyidejűleg a használati jog visszajegyzésére irányuló eljárást az ügyészségi eljárás, illetve az az alapján indított esetleges per befejezéséig felfüggesztette. Felperes a járási hivatal ezen határozata ellen is bírósági eljárást kezdeményezett. Keresetében – többek között – hivatkozott az Európai Unió Bíróságának több ítéletére is és kifejtette azon véleményét, hogy a hatóság végzése az uniós jog elsődlegességének és a jogbiztonság elvébe ütközik.

A felperes keresete nyomán eljáró bíróságnak kétségei támadtak a Fétv. azon rendelkezésének alkotmányossága tekintetében, mely a használati jog jogi személy javára történő létesítését már a létesítésekor is törvénybe ütköző, vagyis semmis jogi aktusnak minősíti és erre az esetre ügyészi eljárás kötelező lefolytatását írja elő annak vizsgálata és eldöntése érdekében, hogy megállapítható-e a jogügylet visszaélésszerű vagy csalárd jellege. A bíróság ezért – az előtte folyó eljárás egyidejű felfüggesztésével - a Fétv. szóban forgó rendelkezésének megsemmisítését kezdeményezte az Alkotmánybíróságnál. Beadványában Kifejtette, hogy a támadott rendelkezés megalkotásával a jogalkotó megsértette a a jogbiztonság követelményét, a visszaható hatályú jogalkotás tilalmát, illetve a tulajdonhoz való jogot, mivel a használati jogok felperes javára történő bejegyzése időpontjában valójában nem volt kifejezett jogszabályi tiltó rendelkezés arra vonatkozóan, hogy jogi személy javára nem lehet használati jogot alapítani, s az ingatlan-nyilvántartásba bejegyezni.  Beadványában maga is hivatkozott az Európai Unió Bíróságának több eseti döntésére. Kiemelte, hogy a bírói gyakorlat a régi Ptk. alapján is elfogadta a jogi személy használati joga tekintetében létesített megállapodásokat. A jogállamiság elvéből levezethető jogbiztonság követelményét és a visszaható hatályú jogalkotás tilalmát súlyosan sérti az a jogalkotói megoldás, amely 29 évvel a használati jog bejegyzését követően a bejegyzést önmagában a használati jog jogosultjának személye miatt tekinti hibának, miközben a jogosult személyére vonatkozóan sem a korabeli jogszabályok, sem a jelenleg hatályos Ptk. nem tartalmaznak tiltó, korlátozó rendelkezéseket. A felperes vonatkozásában ezért a tulajdonhoz való jogának alaptörvény-ellenes korlátozása is megállapítható.

Az Alkotmánybíróság a bírói indítványt nem találta megalapozottnak. Az alapügy szempontjából releváns időpontokban hatályban volt, termőföldre vonatkozó jogi szabályozás elemzése alapján arra a következtetésre jutott, hogy ezen időpontokban nem volt olyan előírás, amely lehetővé tette volna, hogy gazdasági társaságok termelési céllal termőföldre használati jogot alapítsanak. Álláspontja szerint ugyanis „Az Alaptörvény alapján nem az a kérdés, hogy volt-e tiltó szabály, hanem hogy volt-e olyan szabály, amelynek alapján törvényes volt a jogszerzés.” A támadott törvényi rendelkezés egy, a korábban hatályban volt szabályozással kapcsolatos vitatott jogértelmezési kérdést döntött el. Az Alkotmánybíróság úgy ítélte meg, hogy a Fétv. vitatott rendelkezése közvetlenül nem szüntet meg jogot, hanem azt teszi lehetővé a bíróság számára, hogy az eset sajátosságaira figyelemmel, objektív bizonyítékokat alapul véve esetről esetre vizsgálatot folytasson az érintett személyek visszaélésszerű vagy csalárd magatartásának figyelembevételével. Ezért az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a Fétv. 108. § (5) bekezdés a)pontja nem sérti a tulajdonhoz való jogot.

A visszaható hatályú jogalkotás tilalmára vonatkozó alkotmányossági kifogást pedig azzal utasította el és találta megalapozatlannak, hogy a támadott szabály nem visszaható hatályú rendelkezés, mivel igaz ugyan, hogy a múltban keletkezett jogviszonyokra vonatkozik, ugyanakkor nem nyilvánít valamely magatartást utólag jogellenessé, és a hatálybalépését megelőző időre nem állapít meg vagy tesz terhesebbé kötelezettséget. A Fétv. 108. § (5) bekezdés a) pontja a gyakorlati jogalkalmazásban előforduló jogértelmezési kérdést tisztázta jogalkotói jogértelmezéssel a jövőre nézve. A jogalkalmazó és a jogalkotó a jogegységet szolgáló értelmező tevékenysége a visszaható hatályú jogalkotás tilalmával közvetlen összefüggésben nincs. A jogalkalmazói gyakorlatból leszűrt jogalkotói (törvényhozó általi) autentikus jogértelmezés a bíróságokra és az érintett szerződő felekre általánosan kötelező. A jogértelmezés általában a jogszabály eleve adott tartalmát tárja fel, így ezzel kapcsolatban a visszaható hatály nem is értelmezhető.

Mindezen indokokra tekintettel az Alkotmánybíróság a Fétv. támadott rendelkezésének megsemmisítésére irányuló bírói kezdeményezést elutasította.

Az Alkotmánybíróság végül vizsgálta és elemezte az Európai Unió Bíróságának ítélete, valamint a Kúria ennek nyomán meghozott elvi határozatai következtében kialakult jogi helyzetet. Ennek során megállapította, hogy a Kúria a haszonélvezeti és a használati jog ex lege történő törlését kimondó törvényi rendelkezésnek az uniós jog elsődlegességéből eredő alkalmazhatatlanságát az uniós jog hatálya alá nem tartalmazó, tisztán belföldi jogviszonyokra is kiterjesztette. Az Alkotmánybíróság szerint a Kúria ezzel túllépte a hatáskörét, mivel érvényes és hatályos magyar jogszabály alkalmazhatóságát, illetve alkalmazandóságát – mindenkire kiterjedő hatállyal – az Alaptörvény 24. cikk (3) bekezdés a)– c) pontjai szerint – a jogalkotó aktusán kívül – csak az Alkotmánybíróság megsemmisítő döntése szüntetheti meg, a bíróság ilyen tartalmú döntését az Alaptörvény kizárja. Az Európai Unió valamely jogi aktusának a vele kollízióban álló magyar jogszabállyal szembeni érvényesülése érdekében a bíróság az általa elbírálandó konkrét, uniós jogi relevanciával bíró ügyben és kizárólag az abban érintett felekre kiterjedő jogi hatállyal jogosult a magyar jogszabály alkalmazását félretéve az Európai Uniós jogi aktust alkalmazni, az Alaptörvény E) cikkének (1)–(3) bekezdései alapján. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint az Európai Unió tagállamaiban egységesen alkalmazandó konkrét jogi aktus hiányában az Európai Unió Bírósága ítéletének kiterjesztő értelmezésével hatályos törvényt nem hagyhat figyelmen kívül a bíróság. Erre sem az Európai Unió joga, sem az Alaptörvény nem hatalmazza fel. Éppen ellenkezőleg: az Alaptörvény hetedik módosítása az R) cikk (4) bekezdésében az állam minden szervének, így a bíróságoknak is kötelességévé teszi hazánk alkotmányos önazonossága védelmét. Hatályban lévő törvény alkalmazását általános hatáskörű bíróság az európai uniós jog kiterjesztő értelmezésével nem tagadhatja meg, a hazai jogot nem teheti félre. A hatályos hazai jog alkalmazásának indokolatlan mellőzése sérti az Alaptörvény B) cikkében deklarált jogállamiság elvét. A hatályos hazai jog önkényes mellőzése tehát alaptörvény-ellenes, bármilyen okból is történjék, így arra az uniós jog indokolatlan alkalmazása vagy vélt, de valójában nem létező kollízió feloldása sem ad lehetőséget.

Az Alkotmánybíróság a fentiekre tekintettel - az indítvány elutasítása mellett - a vizsgált jogszabály, a Fétv. 108. §-a tekintetében az Alaptörvény B) cikkéből, E) cikk (2) és (3) bekezdéséből, valamint az R) cikk (1), (2) és (4) bekezdéséből fakadó alkotmányos követelményként állapította meg, hogy a bíróság európai jogi érintettség hiányában a magyar jog alkalmazását nem mellőzheti. 

Az Alkotmánybíróság határozata itt elolvasható.

IV/1385/2019. AB határozat

A tisztességes bírósági eljáráshoz fűződő jog megsértését jelenti, ha a bíróság döntésének indokolásában nem ad érdemi választ az ügyben választ kívánó lényeges kérdésekre, mint ahogy az is, ha az Alkotmánybíróságnak az ügy szempontjából releváns, figyelembe veendő határozatát döntése meghozatalakor anélkül hagyja figyelmen kívül, hogy ennek indokát adná.

Az Alkotmánybíróság a 3019/2017. (II. 17.) AB határozatában (a továbbiakban: „AB határozat”) alkotmányos követelményként megállapította, hogy a pénzügyi intézmények fogyasztói kölcsönszerződéseinek érvénytelen szerződéses kikötéseire tekintettel szükséges elszámolás módszertanának különös szabályairól szóló 54/2014. (XII. 10.) MNB rendelet (a továbbiakban: „MNB rendelet”) 6. § (2) bekezdése „kizárólag a fogyasztói követelés összegének a pénzügyi elszámolási folyamat során történő meghatározására vonatkozik. A rendelkezés nem érinti azonban a Kúriának a pénzügyi intézmények fogyasztói kölcsönszerződéseire vonatkozó jogegységi határozatával kapcsolatos egyes kérdések rendezéséről szóló 2014. évi XXXVIII. törvényben (DH1) rögzített elszámolás szabályairól és egyes egyéb rendelkezésekről szóló 2014. évi XL. törvény (DH2) hatálya alá tartozó fogyasztói kölcsönszerződések felmondása jogszerűségének a megítélését.” Az Alkotmánybíróság ezen döntésére tekintettel a bíróság nem alapíthatja a fogyasztói kölcsönszerződés felmondásának jogszerűségét az MNB rendeletre, ebben a kérdésben a polgári jog általános szabályai szerint kell döntést hozni.

Az indítványozó, mint adós ellen egy pénzügyi intézmény, mint hitelező indított marasztalás iránti pert egy nemfizetés miatt felmondott deviza alapú kölcsönszerződés alapján. Az indítványozó a keresettel szemben – többek között – azzal védekezett, hogy a felmondás időpontjában nem állt fenn fizetési késedelem, mert – a tőle tisztességtelenül levont és később a DH-törvényeknek megfelelően elszámolt összegek figyelembe vételével – valójában túlfizetésben volt. Az első- és másodfokon eljárt bíróságok azonban nem fogadták el ezt a védekezést és a keresetnek megfelelően marasztalták az indítványozót. A másodokú bíróság érvelése szerint az MNB rendelet 6. § (2) bekezdése szerint azon elszámolási időszakban, amelyben az eredeti fogyasztói kölcsönszerződés alapján a fogyasztó késedelembe esett, az átszámított fogyasztói kölcsönt is késedelmesnek kell tekinteni, függetlenül az esetleges túlfizetéstől. Ezen jogszabályi rendelkezés alapján egyértelmű, hogy a részleges érvénytelenség alapján adódó túlfizetés az adós késedelmét, azaz a felmondás jogszerűségét nem érinti.

A jogerős ítélettel szemben benyújtott alkotmányjogi panaszában az indítványozó a tisztességes bírósági eljáráshoz fűződő jogának sérelmét állította. Arra hivatkozott, hogy a másodfokú bíróság nem vizsgálta érdemben azon hivatkozását, mely fizetési késedelmének a felmondás időpontjában fennállt hiányára vonatkozott a tisztességtelenül levont összegek figyelembe vétele és elszámolása okán, illetve a bíróság ezen kérdés érdemi vizsgálatát olyan indokkal utasította el, mely indok nyilvánvalóan ellentétes az AB határozatban megállapított alkotmányos követelménnyel.

Az Alkotmánybíróság az indítványt megalapozottnak találta, ezért a jogerős ítéletet megsemmisítette. Megállapította, hogy az ügyben választ kívánó lényeges kérdésre (t.i. az utóbb törvény által tisztességtelennek nyilvánított feltételek hatása a tőke-kamat-költség tartozás összegére) az ítéletek indokolása nem ad érdemi választ és így tulajdonképpen a hitelszerződés felmondásának a jogszerűségét sem indokolja meg érdemben. A másodfokon eljárt bíróság ezen túlmenően pedig azt sem indokolta meg, hogy az indítványozó által felhívott, az Abtv. 39. § (1) bekezdése alapján a bíróságokra is kötelező AB határozatot miért nem tartotta alkalmazhatónak, miért nem vette figyelembe döntésének meghozatalakor és ennek következtében miért alapította a döntését egy olyan jogszabályi rendelkezésre, amelynek alkalmazhatóságát az AB határozat kifejezetten a fogyasztói követelés összegének a pénzügyi elszámolási folyamat során történő meghatározására vonatkoztatta, kimondva egyúttal, hogy a DH2-törvény hatálya alá eső fogyasztói kölcsönszerződések pénzügyi intézmény általi felmondásának a jogszerűségét nem lehet-e rendelkezés alkalmazásával megítélni. A másodfokú bíróság ítélete ezen hiányosságok okán nem felel meg a bírói döntések indokolásával szemben támasztott, a tisztességes bírósági eljárás Alaptörvényben foglalt elvéből fakadó alkotmányos követelményrendszernek.

A döntésből az a következtetés vonható le, hogy amennyiben a hitelező által indított marasztalási keresettel szemben a fogyasztói kölcsönszerződés adósa arra hivatkozik, hogy a tisztességtelenül levont összegek figyelmen kívül hagyása mellett a felmondás időpontjában valójában nem állt fenn hátralékos tartozása, a bíróságnak ezt a hivatkozást érdemben vizsgálnia, az ezzel kapcsolatos döntését pedig indokolnia kell. Ezen döntését ugyanakkor nem alapíthatja kizárólag az MNB rendelet 6.§ (2) bekezdésére.

Az Alkotmánybíróság határozata itt elolvasható.

3374/2019 (XII.19.) AB határozat

Matolcsy György, mint az MNB elnöke tűrni köteles, hogy egy ellenzéki képviselő az Országgyűlésben azt állítsa róla, hogy családjával együtt közpénzt lopott az MNB alapítványainak létrehozásával, amelyet a lopáson kívül a saját nézeteinek erőszakos úton történő népszerűsítésére használt fel.

Az Alkotmánybíróság elutasította Matolcsy Györgynek, az MNB elnökének a Kúria ítéletével szemben benyújtott alkotmányjogi panaszát, mellyel a legfőbb bírói fórum hatályában fenntartotta a keresetét elutasító jogerős ítéletet egy olyan személyiségi jogi jogvitában, mely egy ellenzéki országgyűlési képviselő Országgyűlésben elhangzott felszólalása folytán indult. A sajtóban és a közbeszédben a felszólalás időpontjában széles körben vitatott történésekkel (az MNB elnökének jelentős mértékű béremelése, valamint az MNB alapítványrendelése) kapcsolatos felszólalásában az ellenzéki képviselő azt állította az MNB elnökéről, hogy családjával együtt közpénzt lopott az MNB alapítványainak létrehozásával, amelyet a lopáson kívül a saját nézeteinek erőszakos úton történő népszerűsítésére használt fel, emiatt pedig le kellene mondania. Kijelentette azt is, hogy ő nem az MNB-t, hanem konkrétan és személyesen az indítványozót, vagyis az MNB elnökét támadja.

Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az alapügyben eljárt bíróságok az Alkotmánybíróság gyakorlatának megfelelően mérlegelték az alperes véleménynyilvánítási joga és az indítványozó emberi méltósága, valamint a becsülethez és jóhírnévhez fűződő személyiségi joga közötti kollízió feloldásával összefüggő alkotmányos szempontokat és az Alkotmánybíróság által kialakított elveknek megfelelően döntöttek úgy, hogy az az indítványozó az alapügy alperesének véleménynyilvánítását tűrni volt köteles. Ennek során a bíróságok helyesen vették figyelembe, hogy az inkriminált közlés egy közszereplő által, a közéleti viták legfontosabb helyszínéül szolgáló Országgyűlésben, a közvéleményt széles körben foglalkoztató közéleti kérdés kapcsán hangzott el. A közlés továbbá információs tartalommal bírt és hozzájárult a közügyek nyilvános megvitatásához.

Az Alkotmánybíróság határozata itt elolvasható.

I/2020 (I.2.) AB határozat

Alaptörvény-ellenes a Kúriának az összbüntetési eljárás során alkalmazandó büntető anyagi jogi szabályokról szóló 2/2019. Büntető jogegységi határozata.

Az Alkotmánybíróság – bírói kezdeményezés alapján – a közzétételére visszamenőleges hatállyal megsemmisítette a Kúriának az összbüntetési eljárás során alkalmazandó büntető anyagi jogi szabályokról szóló 2/2019. Büntető jogegységi határozatát, melynek értemében az összbüntetési eljárás során alkalmazandó büntetőtörvény meghatározásakor az alapítéletekkel elbírált bűncselekmények elkövetési ideje közömbös; annak van jelentősége, hogy az összbüntetésbe foglalás lehetősége mikor nyílt meg. A jogegységi határozat következményeként tehát abban az esetben is (az új) Btk. elítéltre nézve kedvezőtlenebb szabályait kellett (volna) a bíróságnak alkalmaznia, ha az elítélt valamennyi bűncselekményt az úk Btk. hatályba lépését megelőzően követte el, de legalább egy alapítélet az új Btk. hatályba lépését követően emelkedett jogerőre, mivel ezzel nyílt meg az összbüntetésbe foglalás lehetősége. Határozatában az Alkotmánybíróság – korábbi döntéseire utalva – megállapította, hogy a jogegységi határozat nem felel meg a visszaható hatályú jogalkotás tilalmából eredő követelményeknek, mivel abban az esetben is a bűncselekmények elkövetésének időpontjában még nem létező törvényi rendelkezések alkalmazását írja elő az összbüntetés tekintetében, ha az elítélt számára a bűncselekmények elkövetésének idején hatályban volt szabályok alkalmazása lenne a kedvezőbb. Mivel pedig a jogegységi határozattal a Kúria tulajdonképpen egy olyan törvényi rendelkezést kísérelt meg – a Btk. 2.§ (1) bekezdésével ellentétben álló jogértelmezéssel - „életben tartani”, melyet korábban az Alkotmánybíróság – a visszamenőleges hatályú jogalkotás tilalmának megsértése miatt – megsemmisített, a Kúria valójában jogot – ráadásul alaptörvény-ellenes jogot - alkotott, s ezzel megsértette a hatalommegosztás alapelvéből származó alkotmányos követelményeket is. Az Alkotmánybíróság szükségesnek tartotta elrendelni az alaptörvény-ellenesnek minősített jogegységi határozat alkalmazásával lefolytatott jogerősen lezárt büntetőeljárások felülvizsgálatát is.

Az Alkotmánybíróság határozata itt elolvasható.

IV/699/2020 AB határozat

A rémhírterjesztés új elkövetési magatartását szabályozó és szankcionáló Btk-rendelkezés megfelel a normavilágosság és értelmezhetőség követelményének és nem korlátozza alaptörvény-ellenes módon - vagyis szükségtelenül és/vagy aránytalanul - a szólás- és a véleménynyilvánítás szabadságát. Alkotmányos követelményként veendő ugyanakkor figyelembe, hogy a tényállás csak az olyan tény közlését fenyegeti büntetéssel, amelyről az elkövetőnek a cselekmény elkövetésekor tudnia kellett, hogy hamis vagy amelyet maga ferdített el és amely a különleges jogrend idején a védekezés akadályozására vagy meghiúsítására alkalmas.

Mint ismert, a Btk. 227.§-ának 2020. március 31-én hatályba lépett (2) bekezdése büntetni rendeli azt, aki különleges jogrend idején nagy nyilvánosság előtt olyan valótlan tényt vagy való tényt oly módon elferdítve állít vagy híresztel, amely alkalmas arra, hogy a védekezés eredményességét akadályozza vagy meghiúsítsa.

Az Alkotmánybíróság nem talált kellő következtetési alapot annak megállapítására, hogy a tényállásban szereplő egyes meghatározások eleve értelmezhetetlenek és ezért alkalmazhatatlanok lennének, s ennek folytán a rendelkezés nem felelne meg a normavilágosság követelményének. Ezen megállapítását azzal indokolta, hogy a Btk. más tényállásai is tartalmaznak az ezen tényállásban szereplőkkel azonos vagy ezekhez hasonló elemeket, az ezekhez kapcsolódó bírói gyakorlat pedig támpontot nyújthat annak megítélésénél, mi minősül a Btk. 337. § (2) bekezdésében meghatározott rémhírterjesztésnek. Az általános hatáskörű bíróság juthat arra a következtetésre, hogy a bűncselekménynek nem lehet tárgya sem a kormány különleges jogrend idején hozott egyes intézkedéseinek kritikája, sem jövőbeni eseményekre vonatkozó előrejelzés és nem lehet tárgya a különleges jogrenddel összefüggésben nyilvánosságra nem hozott adatokkal kapcsolatos találgatás sem. A bírói gyakorlatra tartozik annak meghatározása is, milyen elkövetési mód, vagyis milyen cselekmény alkalmas arra, hogy az „a védekezés eredményességét akadályozza vagy meghiúsítsa”. Sem a védekezés eredményessége, sem az akadályozás, sem a meghiúsítás nem eleve értelmezhetetlen tényállási elem. A Btk. több törvényi tényállásban megkívánja a cselekménynek valamely következmény előidézésére való alkalmasságát. Ez az alkalmasság a cselekmény objektív hatóképességét, hatásirányát jelöli.

Az Alkotmánybíróság kiemelte, hogy a rémhírterjesztés minden elemében szándékos bűncselekmény. Ebből adódóan az elkövetőnek, ahhoz, hogy ezen tényállás alapján büntethető legyen, tudatában kell lennie annak, hogy cselekményét különleges jogrend idején valósítja meg; hogy az általa állított tény valótlan, vagy a valós tényt jelentősen elferdítette, valamint annak is, hogy állításának közlése (objektíve) alkalmas arra, hogy a védekezés eredményességét akadályozza vagy meghiúsítsa. Az elkövető szándékának pedig ki kell terjednie a fentiek szerinti tudatos közlés nagy nyilvánosság előtti elkövetésére. Ha a tudattartama, illetve szándéka bármelyik elemre nem terjed ki vagy ha az állítás objektíve nem alkalmas arra, hogy a védekezés eredményességét akadályozza vagy meghiúsítsa, a bűncselekmény a büntetőjog szabályai szerint nem valósul meg. Azt, hogy a rémhírterjesztés a leírtak szerint megvalósult-e, a hatóságnak kell bizonyítania minden tényállási elemre kiterjedően.

Nem korlátozza a tényállás alaptörvény-ellenes módon a szólás és a véleménynyilvánítás szabadságát sem. Ezen szabadságok korlátozásának indoka a különleges jogrend idején a védekezéshez fűződő társadalmi érdek, a különleges jogrendet kiváltó ok kezelése, ennek az eredményessége, vagyis a késedelem nélküli visszatérés az alkotmányos hatalomgyakorlás normális gyakorlási rendjéhez. A Btk. új tényállása csak az abban foglalt szándékos magatartásokat rendeli büntetni és nem mást, vagyis az új tényállás hatálya nem terjedhet ki a demokratikus közvélemény kialakulásához szükséges szabad tájékoztatásra. Ehhez a hamis állítások terjesztése általában nem tartozik hozzá, mert az csak a cáfolatával együtt járulhat hozzá a demokratikus közvélemény alakításához. A Btk. szabálya a tiltott közlést a védekezés eredményességét akadályozni vagy meghiúsítani képes (valótlan) információk körére szűkíti, mégpedig különleges jogrend idején. A tiltás tehát csak a tudottan valótlan (vagy elferdített) tényállításokra vonatkozik, kritikus véleményekre nem. Kiforrott joggyakorlat létezik arra vonatkozóan, hogy ezeket a védett vélemények körébe kell utalni, és mivel a járványügy jelenleg a legfontosabb közügyeink közé tartozik, ezért a tételes jogi normák keretei között a legszigorúbb védelmet kell az e tárgyat érintő közéleti viták számára biztosítani. A Btk. 337. § (2) bekezdése önmagában az olyan véleménynek a hangoztatását sem tiltja, amely a különleges jogrend vagy a hozott intézkedések mikénti megítéléséről szól. 

Az Alkotmánybíróság határozata itt elolvasható.

29/2019 (XI. 4.) AB határozat

A közügyek vitájában a közhatalom gyakorlóját vagy közszereplő politikust érintő bírálat, értékítélet főszabály szerint nem lehet alapja jogi felelősségre vonásnak. A véleménynyilvánítás szabadságának alkotmányos határát e körben azok a közlések lépik csak át, amelyek az emberi méltóság korlátozhatatlan aspektusába ütköznek, azaz a méltóságnak az emberi mivolt lényegét jogilag megragadó tartalmát sértik. - A rágalmazás miatt indult büntetőeljárásban a valóságbizonyítás során biztosítani kell a terhelt számára minden, az állítása valóságának bizonyításához szükséges eljárási jogot és eszközt.

Az inítványozó a Facebook közösségi oldalon a saját fiókjához tartozó üzenőfalon a város jegyzőjének személyét és tevékenységét kritizáló bejegyzéseket tett közzé, melyekben – többek között – rasszistának, adócsalásban közreműködőnek, romákat diszkriminálónak és jogtalanságok elkövetőjének nevezte a jegyzőt. E mellett, a képviselő-testület által tartott közmeghallgatáson azt a kijelentést tette mintegy 80 ember előtt, hogy a jegyző kétszer is feljelentette őt és a rendőrségen hamis tanúvallomást tett. Ezen cselekményeiért a bíróság az indítványozót – becsületsértés és folytatólagosan elkövetett rágalmazás vétsége miatt – halmazati büntetésként jogerősen 200.000,- Ft pénzbüntetéssel sújtotta. Kúria a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta. A közmeghallgatáson elhangzott tényállításokkal összefüggésben a Kúria úgy foglalt állást, hogy azokkal kapcsolatban valóságbizonyításnak nincs helye, mert a konkrét helyzetben az indítványozó által tett tényállítások nyilvános megtételét sem a közérdek, sem pedig bárkinek a jogos érdeke nem indokolta. A Kúria a felülvizsgálati indítványnak a szabad véleménynyilvánításra hivatkozó érvelésére reagálva kifejtette, hogy bár a közéleti szereplőkkel szemben megfogalmazott kritika a szabad véleménynyilvánítás körébe tartozik, ez nem jelent felhatalmazást az indokolatlan, gyalázkodó, sértő kifejezések parttalan használatára. A Kúria szerint a 36/1994. (VI. 24.) AB határozatban foglalt elvek nem értelmezhetők úgy, hogy a közszereplők nem részesülhetnek büntetőjogi védelemben a közszereplésükkel összefüggésben nem álló (magánéleti, szakmai stb.) körben tett, a becsület csorbítására alkalmas valótlan tényállításokkal szemben.

Az Alkotmánybíróság a Kúria ezen végzését a 3263/2018. (VII. 20.) AB határozatában (a továbbiakban: Abh.) megsemmisítette. Az Alkotmánybíróság rámutatott, hogy az Alaptörvény IX. cikk (1) bekezdésében foglalt szólásszabadság határainak – kiváltképp büntetőjogi korlátozásának – értelmezése során a „becsületérzés sérelménél” szigorúbb mércét határozott meg. A korábbi gyakorlaton alapuló, azt az Alaptörvény alapján továbbfejlesztő értelmezés szerint a közügyek vitájában a közhatalom gyakorlóját vagy közszereplő politikust érintő bírálat, értékítélet főszabály szerint nem lehet alapja jogi felelősségre vonásnak. A véleménynyilvánítás szabadságának alkotmányos határát e körben azok a közlések lépik csak át, amelyek az emberi méltóság korlátozhatatlan aspektusába ütköznek, azaz a méltóságnak az emberi mivolt lényegét jogilag megragadó tartalmát sértik. Az Alkotmánybíróság megítélése szerint a közmeghallgatáson tett tényállítások vonatkozásában megállapítható a valóságbizonyítás indokoltságának alapjául szolgáló közérdek, mivel a közügyek alakítóinak személyiségét, hitelességét érintő megnyilvánulások általában a közügyek vitájának védett körébe tartoznak. A Kúria döntése nem adott számot arról, hogy a közmeghallgatáson a helyi közhatalom-gyakorlás szempontjából kiemelkedően fontos szereplőre, a jegyzőre vonatkozó tényállítás milyen szempontok mérlegelésével került ki a közügyek vitájának köréből. Ilyen irányú indokolás nélkül a véleménynyilvánítás büntetőjogi korlátozása szintén nem tekinthető megalapozottnak.

Ezt követően a Kúria ismételten fenntartotta hatályában az indítványozó bűnösségét megállapító jogerős ítéletet. Döntésében kifejtette, hogy a közszereplők fokozott tűrési kötelezettsége sem zárja ki a részükről bűncselekmény elkövetését állító közlések jogellenességét. A valóságbizonyítással kapcsolatban pedig úgy foglalt állást, hogy arra tartalmilag sor került az eljárás során.

Az ezen határozat ellen benyújtott alkotmányjogi panaszában az indítványozó előadta, hogy mivel az Abh. következménye az ügyben született valamennyi bírósági döntés megsemmisítése volt, a Kúria támadott döntésével már megsemmisített döntések hatályát tartotta fenn. Hivatkozott arra is, hogy a Kúria támadott döntése az Alaptörvény IX. cikk (1) bekezdésébe is ütközik az Abh.-ban rögzített okok miatt. Az indítványozó véleménye szerint a Kúria megsértette az Alaptörvény XXVIII. cikkét is, mivel önkényesen, a bírói függetlenséggel visszaélve hozott olyan döntést, ami az Abh. értelmében az Alaptörvénnyel ellentétes.

Az Alkotmánybíróság az alkotmányjogi panaszt alaposnak találta. Határozatában megállapította, hogy az indítványozó által a jegyzőre tett kifejezések („rasszista”, „romákat hátrányos helyzetbe hozza”) a véleménynyilvánítás szabadságának körébe tartoznak, mivel nem érintik a közszereplőnek minősülő érintett emberi méltóságának lényegi magját. A közmeghallgatáson tett tényállítások vonatkozásában pedig azért találta Alaptörvénnyel ellentétesnek a Kúria döntését az Alkotmánybíróság, mert az eljárás során a bíróságok nem biztosították az ahhoz szükséges eljárási lehetőségeket az indítványozó részére, hogy tényállításainak valóságát bizonyíthassa. A „bizonyítás” során a terheltnek eljárási jogosultságai vannak, az eljárási cselekményekre észrevételeket, indítványokat tehet, amelyek befolyásolhatják a végső bírósági döntést. Mindezeket nem pótolja, ha felülvizsgálati eljárás keretében (amikor új bizonyítékok felvételére nincs mód) a Kúria azt a következtetést vonja le, hogy a terhelti állítás valótlansága már megállapításra került. Az Alaptörvény IX. cikke a tényállításokat is védi. A véleménynyilvánítás szabadságának egyik garanciája, hogy a bíróságok az alapeljárás keretében is vizsgálják a terhelti állítás valóságtartalmát, és a terheltnek formalizált keretek között van lehetősége eljárási jogainak érvényesítésére. Mivel erre a támadott döntés nem biztosított lehetőséget, az az Alaptörvény IX. cikk (1) bekezdésével ellentétes.

Az Alkotmánybíróság határozata itt elolvasható.

3242/2019 (X. 17.) AB határozat

A Btk. összbüntetésre vonatkozó, a korábban hatályban volt (régi) Btk szabályainál szigorúbb szabályai kizárólag abban az esetben alkalmazhatók, ha valamennyi alapítélet a Btk. hatályba lépését követően emelkedett jogerőre. Ellenkező esetben a régi Btk. rendelkezései alkalmazandók.

Az indítványozó összbüntetésbe foglalási kérelmet terjesztett elő a Fővárosi Törvényszéknél három alapítélet vonatkozásában, melyek közül kettőt korábban már összbüntetésbe foglaltak. A Fővárosi Törvényszék az indítványozó kérelmét elutasította. Döntését a Btk. azon rendelkezésére alapította, mely szerint a korábban már összbüntetésbe foglalt büntetés nem foglalható összbüntetésbe. Jóllehet mindhárom ítélet a korábban hatályban volt Btk (a továbbiakban: rBtk) alapján született, a bíróság az összbüntetésbe foglalás iránti eljárásban azért alkalmazta mégis az új Btk. összbüntetésre vonatkozó szabályait, mert ez egyik ítélet a Btk. hatályba lépését követően emelkedett jogerőre. A Fővárosi Ítélőtábla az elsőfokú bíróság döntését helybenhagyta.

Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az indítványozó összbüntetésbe foglalás iránti kérelmét elutasító határozat alaptörvény-ellenes, ezért azt – az elsőfokú határozatra kiterjedő hatállyal – megsemmisítette. Döntésében utalt a 10/2018. (VII.18.) AB határozatra (a továbbiakban: Abh), mely – a visszaható hatályú jogalkotás tilalma folytán - megsemmisítette a Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvény hatálybalépéséhez kapcsolódó átmeneti rendelkezésekről szóló 2012. évi CCXXIII. törvény (a továbbiakban: Btká) 3.§-át. Ezen jogszabályhely a Btk. összbüntetésre vonatkozó szabályait rendelte alkalmazni abban az esetben, ha az alapítéletek közül legalább egy a Btk. hatályba lépését követően emelkedett jogerőre. Az Abh.-ban az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a Btká 3. §-a a hatályba lépését megelőzően keletkezett tényekhez fűzött új, a korábban hatályos szabályozáshoz képest eltérő jogkövetkezményt azáltal, hogy meghatározta az ebbe a körbe eső ítéletekben kiszabott szabadságvesztés büntetés tartamának a megállapítására irányadó szabályt, ezért az tartalmilag visszaható hatályúnak minősült. Az Alkotmánybíróság a jelen ügyben arra a következtetésre jutott, hogy a bíróságok döntéseiket tartalmilag a Btká – Alkotmánybíróság által megsemmisített – 3.§-a alapján hozták meg, még ha arra kifejezetten nem is hivakoztak. Ezzel együtt az eljáró bíróságok elmulasztották figyelembe venni a visszaható hatály tilalmából fakadó és az Abh.-ban kifejtett követelményeket.

A régi és az új Btk. összbüntetésre foglalásra vonatkozó szabályainak egybevetése alapján megállapítható, hogy az utóbbiak a szigorúbbak, mégpedig mind az összbüntetésbe foglalás feltételei, mind pedig az összbüntetés tartama tekintetében. Az Abh.-ban az Alkotmánybíróság azt az egyértelmű iránymutatást adta a bíróságok részére, hogy az alapítéletek jogerőre emelkedésének időpontjába hatályban volt, valamint az összbüntetésbe foglalás iránti eljárás lefolytatásának időpontjában hatályban lévő törvény közül azt kell alkalmazni az összbüntetésbe foglalás tekintetében, melynek alkalmazása az elítéltre nézve kedvezőbb eredménnyel jár. Mindebből az következik, hogy ha az összbüntetési eljárást érintően az elítéltre nézve szigorúbb anyagi jogi rendelkezések lépnek hatályba, akkor ez utóbbiak kizárólag akkor alkalmazhatók, ha az elítélt alapítéletei között nincs olyan, amelyik a szigorúbb törvényi rendelkezés hatálybalépését megelőzően emelkedett jogerőre. Másképp fogalmazva: a bíróságok az új, hátrányosabb összbüntetési szabályokat csak olyan ítéletekre alkalmazhatják, amelyek kivétel nélkül az új szabály hatályba lépését követően emelkedtek jogerőre. Az Alkotmánybíróság eljárásának alapját képező ügyben ugyanakkor kétséget kizáróan megállapítható, hogy van olyan, az összbüntetésbe foglalással érintett jogerős ítélet, mely 2013. július 1. napját megelőzően vált jogerőssé, ekként az Abh.-ból következően kifejezetten lehetséges volt a régi Btk. összbüntetésre vonatkozó szabályainak alkalmazása, illetőleg amennyiben a régi Btk. vonatkozó szabályai az elítéltre nézve kedvezőbbek, akkor a régi Btk. alkalmazása nem csupán lehetőség, hanem egyenesen az Alaptörvényből fakadó kötelezettség lett volna az eljáró bíróság számára, mert ellenkező esetben a Btk. irányadó szabályainak alkalmazása a visszaható hatály tilalmába ütközik.

Az Alkotmánybíróság határozata itt elolvasható.

3223/2019 (X. 11.) AB határozat

A fogyatékossági támogatás, mint nem korábbi járulékfizetési kötelezettség teljesítésén alapuló ellátás, nem tartozik az Emberi Jogok Európai Egyezménye Első Kiegészítő Jegyzőkönyv 1. cikkének hatály alá.

A fogyatékos személyek jogairól és esélyegyenlőségük biztosításáról szóló 1998. évi XXVI. törvény (a továbbiakban: Fot.) alapján – mozgásszervi fogyatékosként - fogyatékossági támogatásra jogosult az a 18. életévét betöltött súlyosan fogyatékos személy, akinek a mozgásrendszer károsodása, illetőleg funkciózavara miatt helyváltoztatása a külön jogszabályban meghatározott segédeszköz állandó és szükségszerű használatát igényli, vagy a külön jogszabály szerinti mozgásszervi betegsége miatt állapota segédeszközzel eredményesen nem befolyásolható és állapota tartósan vagy véglegesen fennáll, továbbá önálló életvitelre nem képes vagy mások állandó segítségére szorul.

Az alapügy felperesének fogyatékossági támogatását a kormányhivatal jogerősen megszüntette, mert megállapította, hogy a támogatás folyósításának fenti feltételének nem felel meg. Felperes a határozattal szemben keresetet nyújtott be a a Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bírósághoz, melyben az  alperes kormányhivatal határozatának hatályon kívül helyezését kérte. A perben kifejezetten hivatkozott az Alkotmánybíróságnak a rokkantsági és rehabilitációs ellátások tárgyában meghozott 21/2018. (XI. 14.) AB határozatára, mely szerint az igazságügyi orvosszakértőnek nem csupán a jogszabályok szerinti feltételek teljesülését kellett volna vizsgálnia, hanem azt is, hogy a felperes „élethelyzetét érdemben meghatározó tényleges fizikai állapota” is kedvezően változott-e. A Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság osztotta felperes érvelését, és az Alkotmánybíróság eljárását kezdeményezte. Indítványában hivatkozott arra, hogy az Alkotmánybíróság szerint a szociális védelem már elért szintjétől való visszalépés (a korábban megállapított ellátások összegének csökkentése) csak annyiban tekinthető jogszerűnek az Emberi Jogok Európai Egyezménye Első Kiegészítő Jegyzőkönyv 1. cikke alapján, amennyiben az a tulajdonhoz való joggal összefüggésben indokolható. A bíróság érvelése szerint sem a Fot., sem pedig a a  fogyatékossági támogatás folyósításának szabályairól szóló 141/2000. (VIII. 9.) Korm. rendelet (a továbbiakban: Fot. Vhr.) nem írja elő a tényleges fizikai állapot változásának vizsgálatát a fogyatékossági támogatásokkal összefüggésben, ezért a támadott rendelkezések ellentétesek az Emberi Jogok Európai Egyezménye Első Kiegészítő Jegyzőkönyv 1. cikkével, ekként nemzetközi szerződésbe ütköznek, és így pedig ellentétesek az Alaptörvény Q) cikk (2) és (3) bekezdésének rendelkezéseivel is.

Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint ugyanakkor a fogyatékossági támogatás – a rehabilitációs és rokkantsági ellátással szemben – nem tartozik az Emberi Jogok Európai Egyezménye Első Kiegészítő Jegyzőkönyv 1. cikkének hatály alá, mivel nem korábbi járulékfizetési kötelezettség teljesítésén alapul, hanem arra mindazok jogosultak, akik a Fot. és a  Fot. Vhr. szerinti, az  állapotukra vonatkozó követelményeket teljesítik. A fogyatékossági támogatás elsődleges célja – a rehabilitációs és rokkantsági ellátással szemben – nem a kieső jövedelem miatti keresetpótlás, hanem kifejezetten a súlyosan fogyatékos állapotból eredő társadalmi hátrányok és többletköltségek kompenzálása. Mivel a fogyatékossági támogatás egyedi esetben történő megszüntetésére vonatkozó magyar szabályozás ebből következően nem vetheti fel az Emberi Jogok Európai Egyezménye Első Kiegészítő Jegyzőkönyv 1. cikkének sérelmét, az Alkotmánybíróság a Fot. 23. § (1) bekezdés e) pontja, valamint a Fot. Vhr. 13. § (4) bekezdése alaptörvény-ellenességének és nemzetközi szerződésbe ütközésének megállapítására és megsemmisítésére irányuló bírói kezdeményezést elutasította.

Az Alkotmánybíróság határozata itt elolvasható.

25/2019 (VII. 23.) AB határozat

A tartós ápolást végzők időskori támogatására vonatkozó kérelem nem utasítható el akkor, ha egyértelműen megállapítható, hogy az igénylő a tartósan beteg, illetőleg súlyosan fogyatékos gyermekét vagy gyermekeit saját háztartásában összesen legalább húsz éven keresztül ápolta oly módon, hogy ezen idő alatt nem rendelkezett napi 4 órát meghaladó munkaidejű munkaviszonnyal vagy más foglalkoztatási jogviszonnyal.

A szociális igazgatásról és szociális ellátásokról szóló 1993. évi III. törvény (a továbbiakban: Szt.) 44/A. § (1) bekezdésének az Alkotmánybíróság határozatát megelőzően hatályos szövege értelmében önmagában a beteg gyermek 20 éven át otthon történő ápolása, gondozása a tartós ápolást végzők időskori támogatására való jogosultságot nem alapozta meg, a támogatás megállapításának az is elengedhetetlen feltételét képezte, hogy az igénylő az érintett időszakban ugyanazon gyermek után ápolási díjban, gyermekek otthongondozási díjában, gyermekgondozási segélyben, vagy gyermekgondozást segítő ellátásban is részesüljön.

Ezen törvényi szabályozás alapján a hatóságok olyan igénylők tartós ápolást végzők időskori támogatására vonatkozó kérelmét is elutasították, akik igazolhatóan 20 évet meghaladó időtartamban ápolták, gondozták saját háztartásukban súlyosan fogyatékos gyermekeiket, ám nem teljesítették az ápolási díjban részesülésre vonatkozó feltételt. Az indítványozók álláspontja szerint az Szt. 44/A. §-a több okból kifolyólag is ellentétes az Alaptörvény XV. cikkével és XIX. cikkével.

Először is annak következtében mindazon személyek, akik tartós beteg vagy súlyosan fogyatékos gyermeküket legalább 20 évig igazoltan saját háztartásukban ápolták, nem azonos módon részesülhetnek a tartós ápolást végzők időskori támogatásában attól függően, hogy a gyermekük mikor született vagy halálozott el, hiszen ennek függvényében adott esetben nem tudnak eleget tenni a jogszabályban meghatározott, pénzbeli ellátás folyósítására vonatkozó igazolási kötelezettségüknek. A tartós ápolásra szoruló gyermek születésének és/vagy halálának időpontja a szabályozásból közvetlenül következő módon alapvetően befolyásolja a tartós ápolást végző szülő ellátásra való jogosultságát abban az esetben is, ha egyébként kétséget kizáróan igazolható, hogy a szülő a tartós beteg vagy súlyosan fogyatékos gyermekét legalább 20 évig saját háztartásában ápolta.

Másodszor, a folyósítás mint feltétel megjelölésével önhibájukon kívül kerülnek kirekesztésre az őket elvileg megillető ellátásból azon személyek, akik korábban ápolási díjat, illetőleg emelt összegű vagy kiemelt ápolási díjat nem igényeltek, jóllehet arra jogosultak lettek volna, miközben gyermeküket ugyanúgy saját háztartásukban, az ápolási díjra való jogosultsági feltételeknek megfelelően ápolták, gondozták, anélkül azonban, hogy ehhez igénybe vették volna az állam támogatását.

Harmadszor,  azáltal, hogy az Szt. 44/A. §-a szerinti tartós ápolást végzők időskori támogatására csak az a személy jogosult, aki saját gyermekét gondozta, a jogalkotó minden racionális indok nélkül kizárta a jogosultsági körből a gyámként kijelölt személyeket, valamint a nagyszülőket és egyéb rokonokat, akik a szülők elhalálozására tekintettel veszik gondozásukba a saját háztartásukba a gyermeket, jóllehet ezáltal ugyanolyan helyzetbe kerülnek, mint a saját gyermekét gondozó szülő.

Negyedszer, a szabályozás önkényesen tesz különbséget a súlyosan beteg, fogyatékos gyermekre tekintettel kapott ellátások között is, amikor az emelt összegű családi pótlékot kizárja az ellátás megállapítását lehetővé tevő korábbi ellátások közül. Azon személyek ugyanakkor, akiknek a gyermeke 1975. január 17. napját megelőzően született, egyáltalán nem részesülhettek gyermekgondozási segélyben vagy gyermekgondozást segítő ellátásban, ekként a szabályozás az 1975. január 17. napját megelőzően, illetőleg ezt követően született tartósan beteg vagy súlyosan fogyatékos gyermekek között is önkényes különbséget tett.

Ötödször, a jogszabály indokolatlan különbséget tesz az egy vagy több tartósan beteg vagy súlyosan fogyatékos gyermeket nevelő szülők között, amikor nem teszi lehetővé, hogy több súlyosan fogyatékos gyermek ápolása esetén a jogosultsági időszakot párhuzamosan lehessen vizsgálni. A szabályozás ugyanis nem tette lehetővé, hogy a szülő több fogyatékos gyermeke után külön-külön részesüljön ápolási díjban, jóllehet arra egyébként több gyermek állapotára tekintettel jogosult lett volna.

Az Alkotmánybírós az indítványokat részben megalapozottnak találva megállapította, hogy az Szt. szabályozásából következően egyes esetekben az Szt. 44/A. § (1) bekezdés b) pontjában meghatározott ellátási formákat rögzítő jogszabályok hatályba lépésére, illetőleg a tartós ápolásra szoruló vagy súlyosan fogyatékos gyermek születési vagy halálozási időpontjára visszavezethető objektív okból lehetetlen a tartós ápolást végzők időskori támogatására való jogosultság igazolási feltételeinek teljesítése akkor, ha a jogosultság kizárólag az Szt. 44/A. §-ában nevesített ellátások tényleges igénybevételével igazolható. Mindez egyben azt is jelenti, hogy az Alkotmánybíróság által az Szt. 44/A. § (1) bekezdése alapulvételével meghatározott homogén csoporton belül a jogalkotó nyilvánvaló különbséget tett akkor, amikor az egyes, a törvényben nevesített ellátási formák igénybevételét kizárólagos bizonyítási eszközzé tette és ezáltal az ellátás igénybevétele elvi lehetőségéből is kizárta azokat a potenciális igénylőket, akik olyan időszakban ápolták legalább húsz éven keresztül saját háztartásukban a tartósan beteg vagy súlyosan fogyatékos gyermeküket, amikor a törvényben nevesített ellátások még nem (vagy nem elegendő ideig) léteztek.

Ezen túl, a tartós ápolást végzők időskori támogatása, mint új ellátási forma csak 2018. január 1. napjától került bevezetésre, ennek megfelelően az ellátás potenciális jogosultjai csupán ettől az időponttól kezdődően lehettek azzal tisztában, hogy a tartós ápolást végzők időskori támogatása igénybevételének feltétele, hogy amennyiben jogosulttá váltak az Szt. 44/A. §-ában nevesített ellá-tások valamelyikére, úgy azt valójában kötelezően is igénybe kell venniük ahhoz, hogy a tartós ápolást végzők időskori támogatása részükre a későbbiekben megítélhető legyen. A jogalkotó tehát utólagosan, 2018. január 1. napjától kezdődően olyan jogkövetkezményt kapcsolt az egyes, az Szt. 44/A. §-ában nevesített ellátások igénybevétele elmulasztásához, amellyel az ellátások igénybevételére jogosultak ezt megelőzően, az ellátás igénybevételének pillanatában nem számolhattak. A vizsgált szabályozás ezáltal a tartós ápolást végzők időskori támogatása igénybevétele elvi lehetőségéből is kizárta azokat a potenciális igénylőket, akik bármely okból nem vették igénybe a tartósan beteg vagy súlyosan fogyatékos gyermekük saját háztartásukban történő ápolására tekintettel jogosultságként biztosított (és nem pedig az  igénybevétel kötelezettségével terhelt) ellátásokat. ­Mindez egyben azt is jelenti, hogy az Alkotmánybíróság által az Szt. 44/A. § (1) bekezdése alapulvételével meghatározott homogén csoporton belül a jogalkotó nyilvánvaló különbséget tett akkor, amikor a tartós ápolást végzők időskori támogatásának elvi lehetőségéből kizárta azokat a potenciális igénylőket, akik nem vettek igénybe korábban olyan ellátásokat, melyek igénybevétele számukra nem volt kötelező, és mely igénybevétel elmulasztása negatív jogkövetkezményével a korábbi ellátásra való jogosultságuk időpontjában még nem számolhattak.

Az Alkotmánybíróság azt is megállapította, hogy ezen különbségtételek önkényesnek tekintendők. Erre tekintettel - az Alaptörvény XV. cikk (1) bekezdéséből fakadó - alkotmányos követelményként előírta, hogy a tartós ápolást végzők időskori támogatására vonatkozó kérelem nem utasítható el akkor, ha az Szt. 44/A. § (1) bekezdés b) pontja szerinti ellátások igénybevétele hiányában is egyértelműen megállapítható, hogy az igénylő a tartósan beteg, illetőleg súlyosan fogyatékos gyermekére tekintettel a  44/A. § (1) bekezdés a) pontja szerinti követelményeket teljesíti, azaz saját háztartásában legalább húsz éven keresztül ápolta a tartósan beteg, illetőleg súlyosan fogyatékos gyermekét oly módon, hogy ezen idő alatt nem rendelkezett napi 4 órát meghaladó munkaidejű munkaviszonnyal vagy más foglalkoztatási jogviszonnyal. Ezen követelmények teljesülésének vizsgálata minden esetben az egyedi ügyben eljáró hatóságok, illetőleg bíróságok feladata.

Az Alkotmánybíróság ésszerűtlen, indokolatlan, s ezért önkényes megkülönböztetésként értékelte a szabályozást azon okból kifolyólag is, mivel nem teszi lehetővé a több tartósan beteg vagy súlyosan fogyatékos gyermek ápolására fordított időtartam egybeszámítását akkor, ha ennek eredményeként a szülő legalább 20 éven keresztül ápolta saját háztartásában tartósan beteg vagy súlyosan fogyatékos gyermekeit, és ennek következtében legalább 20 éven át szenvedett el jövedelemkiesést. Erre tekintettel megsemmisítette a szabályozás azon előírását, mely szerint a tartós ápolást végzők időskori támogatásának feltételét képező otthoni ápolás 20 éves időtartamát ugyanazon gyermek tekintetében lehet csupán számítani. Ennek folytán a több tartósan beteg vagy súlyosan fogyatékos gyermek ápolására fordított időtartamok egybeszámíthatóvá válnak.

26/2019 (VII. 23.) AB határozat

A közhatalommal nem rendelkező, de a politikai életre hatással bíró személyek magánélete sem zárható ki teljes mértékben a közérdeklődésből, különösen, ha ez a nyilvánosság előtt zajlik, feltéve, hogy az erről készült tudósítás a közéleti vitához hozzájárul, és nem sérti az érintett jó hírnevét vagy becsületét. - Ha valaki a magánéletének valamely elemét önként tárja fel a médiának vagy egyéb módon önként nyilvánosságra hozza, akkor ezen információ vonatkozásában már nem hivatkozhat magánszférájának védelmére.

Az indítványra okot adó ügyben egy internetes honlap közzétett egy cikket, melyben az indítványozó – a kormánypárthoz közismerten közel álló, a kormánynak és a kormánypártnak különösen a politikai kommunikáció területén rendszeresen tanácsokat adó és állítólag kormányzati tanácsadóként is tevékenykedő személy - külföldi nyaralásáról írt, és a cikkhez az indítványozóról több kép- és videó felvételt használt fel. Az internetes sajtótermék 2015. december 8. és 2016. április 20. között több alkalommal írt az indítványozó külföldi nyaralásáról, felhasználva az arról készült képeket. Az indítványozó előadta, hogy sem a felvételek felhasználásához, sem azok közzétételéhez nem járult hozzá. Az indítványozó keresete nyomán eljárt bíróságok indítványozó keresetét elutasították, hivatkozva egyrészt arra, hogy az indítványozó a felvételek helyszínéül szolgáló szórakozóhelyre történő belépése jogosító belépőjegy megvásárlásával engedélyt adott a elvételek elkészítéséhez és reklámozás céljából történő felhasználásához, másrészt pedig indítványozó – politikai tevékenységéből adódóan – nem minősül olyan magánszemélynek, aki személyiségi jogvédelemre jogosult abban az esetben, ha magánéletével kapcsolatos információ jut a sajtó tudomására. Az indítványozó felülvizsgálati kérelme nyomán eljárt Kúria osztotta a másodfokú bíróság álláspontját, ezért a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta.

Indítványozó alkotmányjogi panaszában előadta, hogy egy fénykép média általi felhasználása általában a véleménynyilvánítás szabadságának oltalma alá tartozik, jelen esetben azonban a perben kifogásolt felvételek semmilyen „véleményt” nem közölnek, pusztán az indítványozó arcképét ábrázolják. Az indítvány szerint a képfelvételek (azok helyszíne, az azokon látható környezet) nem hordoznak olyan információt, amely a közérdekű társadalmi vita lefolytatására alkalmas lenne. Erre tekintettel a képek bemutatása nem adhat alapot az indítványozó személyiségi jogának a korlátozására. Álláspontja szerint a közszereplő képmása is csak a közszerepléssel összefüggésben használható fel az érintett hozzájárulása nélkül, s az nem szolgálhat a közszereplő konkrét megnyilvánulásaitól független gondolati tartalmak, vélemények illusztrálására. Előadta továbbá azt is, hogy soha nem jelent meg a nyilvánosság előtt, nem vállalt közszereplést, személyét csupán a sajtó kapta fel, ez azonban nem lehet automatikusan velejárója személyiségi jogának korlátozására.

Az Alkotmánybíróság az indítványt nem találta megalapozottnak. Egyetértett a Kúriával abban, hogy jelen esetben az indítványozó magánéletével kapcsolatos információ megosztása (többszörözése) – az indítványozó személyére tekintettel – hozzájárul a közügyek vitatásához. A véleménynyilvánítás, illetve a sajtó szabadságának fokozottabb védelme ugyanis nem korlátozódik a közhatalmat gyakorló személyek tevékenységének bemutatására; a közügyek szabad megvitatásához hozzájárulhat olyan személyek magatartása is, akik egyébként közhatalmat nem gyakorolnak. A magánélet védelme szempontjából fokozott tűrési kötelezettséggel terhelt közszereplők köre szélesebb a közhatalmat gyakorló személyek és a közszereplő politikusok körénél. S bár igaz az, hogy a közszereplőket is megilleti a magán- és a családi élet védelméhez fűződő jog, amennyiben viszont a közéleti vitának épp a magánélet egy szelete (például életvitele, vagyoni helyzete) a tárgya, akkor – szorosan ebben a körben – a véleménynyilvánítás szabadságát kell előnyben részesíteni. Az Alkotmánybíróság azt is megállapította, hogy ha valaki a magánéletének valamely elemét önként tárja fel a médiának vagy egyéb módon önként nyilvánosságra hozza, akkor ezen információ vonatkozásában már nem hivatkozhat magánszférájának védelmére. Mivel továbbá a közlés nem volt dehonesztáló, nem tüntette fel negatív színben az indítványozót, a bíróság helyesen mérlegelte, hogy önmagában annak a ténynek a közlése és képi bemutatása, hogy az indítványozó a nyaralása során egy szórakozóhelyen járt, nem jelenti a magánélethez való jog vagy az emberi méltóság aránytalan korlátozását. Az Alkotmánybíróság a magánélet védelméhez való jog és a sajtószabadság kollíziójának kérdésében elvi éllel mutatott rá, hogy a közhatalommal nem rendelkező, de a politikai életre hatással bíró személyek magánélete sem zárható ki teljes mértékben a közérdeklődésből, különösen, ha ez a nyilvánosság előtt zajlik, feltéve, hogy az erről készült tudósítás a közéleti vitához hozzájárul, és nem sérti az érintett jó hírnevét vagy becsületét.

IV/2516/2015. AB határozat

Az önkormányzatok sérelmére elkövetett vagyon elleni bűncselekmények miatt indított büntetőeljárásban nem lehet helye pótmagánvádnak.

Az alapul fekvő jogviszonyban az indítványozó önkormányzat egy vagyonának sérelmét megvalósító büncselekmény miatt indított büntetőeljárásban pótmagánvádlóként kívánt fellépni, azonban a bíróság azt jogerősen elutasította. Az Alkotmánybíróság döntésében kifejtette, hogy az állam a természeténél, léténél fogva rendelkezik büntető hatalommal (ezért állam). Ennél a hatalmánál fogva monopolizálta a sértettől eredő, de tőle elvont büntetőjogi igény érvényesítését. Erről csak arra az esetre vonatkozóan mondott le, amikor azt nem kívánja (magánvád) vagy nem tudja (pótmagánvád) érvényesíteni. Az államnak tehát a büntető jogviszonyokban nincs „kétféle arca”. A bűncselekményeket az állam hivatalból üldözi (officialitás elve), melyből következően az ügyészség mint vádhatóság köteles vádat emelni, ha a bűnvádi eljárás törvényes feltételei megállapíthatók (legalitás elve). Az ügyész a vádemelés, a vádképviselet során a közérdeket képviseli és közvádlói funkciójának gyakorlása során az ügyészi szakmai felelősség követelményeit is szem előtt tartva köteles eljárni. Azok az esetek, amikor a jogalkotó a sértettre bízza (visszaadja neki) annak eldöntését, hogy induljon-e eljárás, kivételes. Ennek megfelelően a jogalkotónak széles a mérlegelési szabadsága abban, hogy milyen sértetti kör számára teszi lehetővé a magánérdek érvényesítését, és az eljárás megindításához milyen perjogi feltételek meglétét tekinti szükségesnek. A közérdek képviselete az állam büntető igényének érvényesítése során tehát kizárólag a közvádló feladata. A legfőbb ügyész és az ügyészség mint közvádló az Alaptörvény szerint az állam büntetőigényének kizárólagos érvényesítője. Tehát alanyi oldalon maga az Alaptörvény zárja ki, hogy más állami szervek is vádlóként léphessenek fel, függetlenül a bűncselekmény, illetve az őket ért sérelem jellegétől. Az önkormányzatok sérelmére elkövetett vagyon elleni bűncselekmények miatt indított büntetőeljárásban tehát nem azért nem lehet helye pótmagánvádnak, mert az önkormányzati vagyon azonos lenne a Magyar Állam (mint magánjogi jogalany) vagyonával, hanem azért, mert az önkormányzat jogállása szerint az állam része, ugyanabból az állami közhatalomból részesül, mint a központi állami szervezetek, ezért büntető igénye az egységes állami büntető igény részeként csak az ügyészség által érvényesíthető.

IV/966/2019. AB határozat

Az alapvető jogokat sértő elhelyezési körülmények megszakadásra vonatkozó azon szabály, mely szerint az alapvető jogokat sértő elhelyezési körülmények megszűnésének tekintendő, ha a körülmény fennállása legalább harminc napig megszakad, csak a 2017. január 1.-jét követően bekövetkezett megszakadási körülményekre vonatkozik. - Amennyiben a bíróság a vizsgált időszakban még nem létező jogszabályi kötelezettség megkövetelésével, azaz az elbírált időszakban még nem hatályos jogszabály alkalmazásával dönt a kérelmező számára hátrányosan a kártalanítási igényről, abban az esetben ezzel a jogértelmezéssel megsérti az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdésében garantált visszaható hatályú jogalkalmazás tilalmát.

A büntetések, az intézkedések, egyes kényszerintézkedések és a szabálysértési elzárás végrehajtásáról szóló 2013. évi CCXL. törvény 2017. január 1. óta tartalmazza a jogszabályban előírt élettér biztosításának hiánya és az ehhez esetlegesen kapcsolódó más, a kínzás, kegyetlen, embertelen vagy megalázó bánásmód tilalmába ütköző elhelyezési körülmények miatt igényelhető kártalanításra vonatkozó szabályokat. A kártalanítás iránti igény attól a naptól számított hat hónapon belül érvényesíthető, amelyen az alapvető jogokat sértő elhelyezési körülmények megszűntek. E határidő elmulasztása jogvesztő. E bekezdés alkalmazásában nem tekinthető az alapvető jogokat sértő elhelyezési körülmény megszűnésének, ha e körülmény fennállása rövid időtartamra, de legfeljebb harminc napra megszakad azért, mert az elítélt vagy az egyéb jogcímen fogvatartott elhelyezése során a jogszabályban előírt élettér biztosítva volt.

A törvény meghatározott esetekben lehetővé tette, hogy az érintettek a szabályozás hatályba lépését megelőző időben elszenvedett jogsérelmek miatt is előterjeszthessenek kártalanítási kérelmet. Ezen lehetőség vonatkozott azokra az elítéltekre és egyéb jogcímen fogvatartottakra, akiknek az alapvető jogokat sértő elhelyezési körülményekből eredő sérelme a módosítás hatálybalépése, vagyis 2017. január 1. előtt egy éven belül szűnt meg, továbbá akik az alapvető jogokat sértő elhelyezési körülmények miatt az Emberi Jogok Európai Bíróságához (EJEB) nyújtottak be kérelmet, ha a kérelmet az EJEB a módosítás hatálybalépésének napjáig, vagyis 2017. január 1-ig nyilvántartásba vette, kivéve, ha a fogvatartott az EJEB-hez címzett kérelmét 2015. június 10. napját követően nyújtotta be és a kérelem benyújtásakor a jogsértés megszűnésétől számítottan több mint hat hónap telt el. A törvény egyértelművé tette, hogy ezen kérelmezői csoportok tekintetében a kérelem benyújtására nyitva álló határidő egységesen 2017. január 1-jén kezdődik.

Az alkotmányjogi panasz alapjául szolgáló ügyben az indítványozó 2005. december 29. és 2017. március 17. között tartózkodott büntetés-végrehajtási intézetben. Az indítványozó kérelmet nyújtott be az EJEB-hez, mely kérelmet az EJEB 2015. július 30-án vett nyilvántartásba. Az első- és másodfokon eljáró bíróságok csak a 2013. augusztus 11. napját követő időszak vonatkozásában vizsgálták érdemben az indítványozó kérelmét, és csak ezen időintervallum tekintetében állapítottak meg kártalanítást a részére az alapvető jogokat sértő elhelyezési körülmények miatt. Ezen döntésükkel azzal indokolták, hogy az alapvető jogokat sértő elhelyezési körülmények 2013. augusztus 12. napja és 2014. szeptember 28. napja között harminc napot meghaladó időtartamra megszűntek, s bár az indítványozó kérelmet nyújtott be az EJEB-hez, de a kérelem benyújtására 2015. június 10. után került sor és ekkor a jogsértés megszűnésétől számítottan már több mint hat hónap eltelt.

Az indítványozó alkotmányjogi panaszát a jogállamiság elvének, az embertelen bánásmód tilalmának, valamint a tisztességes bírósági eljárásához való jognak a sérelmére alapította. Az Alkotmányjog megállapította, hogy az alkotmányjogi panasz megalapozott.

Határozatában az Alkotmánybíróság rögzítette, hogy főszabály szerint 2017. július 1-jétől lehet a Bv. tv. alapján kártalanítási igényt előterjeszteni. A jogalkotó a kártalanítási igény lehetőségét azonban kiterjesztette azokra az elítéltekre, illetve az egyéb jogcímen fogvatartottakra is, akiknek az alapvető jogokat sértő elhelyezési körülményekből eredő korábban bekövetkező sérelme a módosítás hatálybalépése előtt egy éven belül megszűnt vagy akik az alapvető jogokat sértő elhelyezési körülmények miatt az EJEB-hez nyújtottak be kérelmet, ha a kérelmet az EJEB a módosítás hatálybalépésének napjáig nyilvántartásba vette, kivéve, ha a fogvatartott az EJEB-hez címzett kérelmét 2015. június 10. napját követően nyújtotta be és a kérelem benyújtásakor a jogsértés megszűnésétől számítottan több mint hat hónap telt el. E különleges esetekre a kártalanítás általános szabályaihoz képest bizonyos körben – értelemszerűen – eltérő rendelkezések megállapítására volt szükség, így a jogalkotó egyértelművé tette, hogy utóbbi esetkörben az igény benyújtására nyitva álló jogvesztő határidő egységesen a módosítás hatálybalépésének időpontjától, azaz 2017. január 1. napjától kezdődik.

Az Alkotmánybíróság – korábbi joggyakorlatára hivatkozva – megállapította, hogy az alapvető jogokat sértő elhelyezési körülmények megszakadásra vonatkozó szabály csak a szabályozás hatályba lépését, vagyis 2017. január 1.-jét követően bekövetkezett megszakadási körülményekre vonatkozik. Magától értetődő, hogy a kérelemmel érintett időszakban még nem is létező jogintézmény vonatkozásában előírt kötelezettség (igényérvényesítési határidő) betartása fogalmilag kizárt a jogintézmény hatálybalépését megelőzően. Amennyiben tehát az eljáró bíróság a vizsgált időszakban még nem létező jogszabályi kötelezettség megkövetelésével, azaz az elbírált időszakban még nem hatályos jogszabály alkalmazásával dönt a kérelmező számára hátrányosan a kártalanítási igényről, abban az esetben ezzel a jogértelmezéssel megsérti az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdésében garantált visszaható hatályú jogalkalmazás tilalmát.

A konkrét ügyben ez azt jelenti, hogy a bíróságok – a 2017. január 1.-jén hatályba lépett rendelkezések alapul vételével - nem állapíthatták volna meg, hogy az indítványozó vonatkozásában 2013. augusztus 11-én megszűntek az alapvető jogokat sértő elhelyezési körülmények. Az Alaptörvénynek megfelelő jogértelmezés alapján ezen körülmények csak a szabadulásakor, vagyis 2017. március 17-én szűntek meg, következésképpen kártalanítás iránti kérelmét határidőben adta be, mivel az EJEB-hez címzett kérelem benyújtásakor még nem hogy nem múlt el hat hónap a jogsértés megszűnésétől, hanem a jogsértés még akkor is fennállt. Minderre tekintettel az Alkotmánybíróság úgy találta, hogy az első- és másodfokon eljárt bíróságok megsértették a visszaható hatályú jogalkalmazás tilalmát, ezért a határozataikat megsemmisítette.

A fogvatartottak számára a büntetés-végrehajtási és az azon kívüli jogviszonyok tekintetében egyaránt nyitva áll a bírói út igénybevételének lehetősége a személyiségi jogsértésen alapuló igényeik érvényesítése érdekében.

A büntetések, az intézkedések, egyes kényszerintézkedések és a szabálysértési eljárás végrehajtásáról szóló 2013. évi CCXL. törvény (a továbbiakban: Bv. tv.) 10.§ (1) bekezdése értelmében az elítélt és az egyéb jogcímen fogvatartott büntetés-végrehajtási ügyben vagy a fogvatartással összefüggésben kérelmet terjeszthet elő és a kérelemről hozott döntéssel szemben panaszt nyújthat be, továbbá e törvény szerinti egyéb jogorvoslati jog illeti meg. Ha e törvény a jogorvoslatot lehetővé teszi, arról az elítéltet és az egyéb jogcímen fogvatartottat a döntés meghozatalakor tájékoztatni kell. Ugyanezen § (6) bekezdése pedig akként rendelkezik, hogy az (1) bekezdésen kívüli egyéb jogviszonyokat érintően az elítélt és az egyéb jogcímen fogvatartott az általános szabályok szerint, korlátozás nélkül – ide nem értve a fogvatartás tényéből eredő eltéréseket – érvényesítheti jogait, vagy fordulhat a bírósághoz, illetve az állami szervekhez, tehet panaszt vagy közérdekű bejelentést.

A jogalkotó – az EJEB elvárásainak megfelelő hatékony hazai jogorvoslat biztosítása érdekében - 2017. január 1-jei hatállyal iktatta be a Bv. tv.-be az alapvető jogokat sértő elhelyezési körülmények miatti kártalanítás új szabályait. A törvény 143.§-a pedig általános jelleggel szabályozza az elítélt által érvényesített kárigény előterjesztését és elbírálását, anélkül, hogy a kártérítés mellett külön nevesítené a sérelemdíjat.

A Fővárosi Törvényszék egyik bírája az előtte folyamatban levő, személyiségi jogsértés megállapítása iránt indított peres eljárásban – a bírósági eljárás felfüggesztése mellett – az Alaptörvény 24. cikk (2) bekezdés b) pontja alapján a Bv. tv.10. § (6) bekezdés „[a]z (1) bekezdésen kívüli egyéb jogviszonyokat érintően” szövegrésze alaptörvény-ellenességének megállapítását és megsemmisítését, valamint az alapul fekvő ügyre vonatkozóan alkalmazási tilalom kimondását kezdeményezte az Alkotmánybíróságnál. Álláspontja szerint ugyanis a támadott szabályozás kizárja azt, hogy az elítéltek vagy egyéb jogcímen fogvatartottak bírói úton érvényesítsék a büntetés-végrehajtási szervvel szemben az alapvető jogokat sértő elhelyezési körülményekhez nem kapcsolódó személyiségi jogi igényüket. Erre tekintettel a Bv. tv. kifogásolt rendelkezése sérti az Alaptörvény I. cikk (1) bekezdését és a XXVIII. cikk (1) bekezdését. Az indítványozó bíró ugyanis a Bv. tv. előzőekben összefoglalt szabályozását úgy értelmezte, hogy a bírói út lehetősége – a törvény által külön szabályozott, alapvető jogokat sértő elhelyezési körülményekre alapított jogsértéseken kívül - csupán olyan személyiségi jogsértés esetén áll fenn a fogvatartottak részére, mely nem büntetés-végrehajtási ügyből kifolyólag és nem is fogvatartással összefüggésben következett be. Az utóbbi esetekben ugyanis csak a Bv. tv. 10.§ (1) bekezdése szerinti jogorvoslatokat vehetik igénybe a fogvatartottak. Az indítványozó bíró ezen jogértelmezését azzal is alátámasztotta, hogy a Bv. tv.-nek a kártérítési eljárást szabályozó 143.§-a a kártérítés mellett nem nevesíti a sérelemdíjat, ezért a 143.§-a szerinti eljárás a személyiségi jogsértésekre nem alkalmazandó.

Az Alkotmánybíróság a bírói kezdeményezést nem találta megalapozottnak, mivel az a törvényi szabályozás téves értelmezésén alapul. A Bv. tv. 10. §-ának (6) bekezdés ugyanis nem zárja ki a bírósághoz fordulás lehetőségét a büntetés-végrehajtási jogviszonytól különböző egyéb jogviszonyok tekintetében sem és a 143.§ által rögzített szabályok kiterjednek a személyiségi jogsértésen alapuló nem vagyoni kárigényekre is. Az Alkotmánybíróság minderre tekintettel megállapította, hogy a XXVIII. cikk (1) bekezdéséből következő bírósághoz fordulás jogának korlátozása nem merül fel, a fogvatartottak a bírói út igénybevételétől sem a büntetés-végrehajtási, sem az azon kívüli egyéb jogviszonyokban nincsenek elzárva.

Az Alkotmánybíróság szerint nem kérdőjelezhető meg, hogy a védőoltások (köztük az életkorhoz kötött védőoltások) az emberi szervezet fertőző betegsé­gekkel szembeni ellenálló képességének fokozását és a fertőző megbetegedések elterjedésének megelőzését szolgálják. Tehát egyfelől az egyént (a gyermeket) védik a fertőzéstől, másfelől a gyermeket körülvevő kisebb közösséget, valamint az egész társadalmat a járványok megjelenésétől. Az Alaptörvény XVI. cikke alapján a testi, szellemi és erkölcsi fejlődéséhez szükséges védelemre és gondoskodásra a gyermek mindenkivel szemben igényt tarthat. Ennek megfelelően a gyermek szülei, családja, az állam és a társadalom valamennyi tagja is köteles a gyermek jogait tiszteletben tartani, és a társadalom fennmaradásának zálogaként biztosítani számára a megfelelő fejlődéséhez szükséges feltételeket. A magánszférában a gondoskodás és a védelem joga és kötelezettsége elsősorban a szülőket illeti, az állam csak a gyermek fejlődésének súlyos és konkrét sérelme vagy veszélyeztetése esetén avatkozik be, ugyanakkor bizonyos esetekben, a gyermek fejlődésének nagyfokú veszélyeztetettsége esetén köteles is beavatkoznia. Tekintettel arra, hogy az ideiglenes hatályú elhelyezést – mint gyermekvédelmi intézkedést – a hatóság a gyermek védelme érdekében rendeli el, jogszerű elrendelés esetén nem korlátozza a gyermek védelemhez és gondoskodáshoz fűződő jogát. Az állam azonban ezzel az intézkedéssel a szülő XVI. cikk (2) bekezdésben foglalt, a nevelés szabad megválasztásához fűződő jogát ugyanakkor kétségkívül korlátozza, a szülő magánszférájába beavatkozik. Az Alkotmánybíróság ugyanakkor megállapította, hogy az ideiglenes hatályú elhelyezés a gyermekük számára a szükséges védőoltások beadatását elmulasztó, azt a gyermek elrejtésével akadályozó, a gyermek kötelező szűrővizsgálatokon való részvételét nem biztosító és a gyermekvédelmi szervekkel nem együttműködő szülő nevelés szabad megválasztásához fűződő jogának szükséges és arányos korlátozását jelenti, mivel az ilyen szülői magatartás – mind a tételes jog, mind pedig az alkotmányos vizsgálat szerint - a gyermek testi értelmi, érzelmi és erkölcsi fejlődését súlyosan veszélyeztető körülménynek tekintendő. Az Alkotmánybíróság ugyanakkor rámutat, hogy a gyermek családból történő kiemelésének célja nem a szülők felügyeleti jogának tartós elvonása, hanem a gyermek jóllétének biztosítása. A gyermek legjobb érdeke azt kí­vánja meg, hogy lehetőség szerint vérszerinti családjában nevelkedjen. Az ideiglenes hatályú elhelyezés a szü­lők együttműködése, jogkövető magatartása esetén megszüntethető és megszüntetendő.

A magyar joggal szemben alkalmazási elsőbbséggel rendelkező uniós jog magyarországi alkalmazásának legitimációs alapja az Alaptörvény E) cikke. - Az Alaptörvény autentikus értelmezője az Alkotmánybíróság, amelynek értelmezését más szerv által adott értelmezés nem ronthatja le, az Alkotmánybíróság ezen jogértelmezési monopóliumát ugyanakkor az "alkotmányos párbeszédből" eredő követelményeket tiszteletben tartva gyakorolja. - az Alaptörvény XIV. cikk (4) bekezdése második mondatában foglalt „nem jogosult” fordulat azt fejezi ki, hogy azon nem magyar állampolgár eseté­ben, aki Magyarország területére olyan országon keresztül érkezett, ahol üldöztetésnek vagy üldöztetés közvetlen veszélyének nem volt kitéve, a menedékjog nem tekinthető alapvető alanyi jognak, az ilyen személynek azonban alapjogilag védett igénye van arra, hogy kérelmét az illetékes hatóság a menedékjog biztosításának alapvető szabályairól szóló, az Alaptörvény XIV. cikk (5) bekezdése szerinti sarkalatos törvény alapján elbírálja.

Az Európai Bizottság megítélése szerint az Alaptörvény menedékjogról szóló, a hetedik módosítás által megállapított XIV. cikke sérti a harmadik országbeli állampolgárok és hontalan személyek nemzetközi védelemre jogosultként való elismerésére, az egységes menekült- vagy kiegészítő védelmet biztosító jogállásra, valamint a nyújtott védelem tartalmára vonatkozó szabályokról szóló, 2011. december 13-i 2011/95/EU európai parlamenti és tanácsi irányelv egyes cikkeit, ezért hivatalos felszólítást küldött a magyar kormánynak a jogsértés megszüntetésére. Az Európai Bizottság azt a kiegészítést találta az uniós joggal ellentétesnek, mely szerint „...nem jogosult menedékjogra az a nem magyar állampolgár, aki Magyarország területére olyan országon keresztül érkezett, ahol üldöztetésnek vagy üldöztetés közvetlen veszélyének nem volt kitéve.” A kormány ezen felszólítás okán három kérdés kapcsán az Alaptörvény értelmezését kérte az Alkotmánybíróságtól. Az első kérdése arra irányult, hogy az Alaptörvény R) cikk (1) bekezdéséből megállapítható-e, hogy az Alaptörvény mint Magyarország jogrendszerének alapja, egyben a legitimációs forrása minden jogforrásnak – ide értve az Európai Unió Alaptörvény E) cikke szerinti jogát. Második kérdésével arra várt választ, hogy következik-e az Alaptörvény 24. cikk (1) bekezdéséből, hogy az Alaptörvény Alkotmánybíróság általi értelmezését más szerv által adott értelmezés nem ronthatja le. Végül, a második kérdésre adott igenlő válasz esetén, az Alaptörvény XIV. cikk (4) bekezdése második mondatában szereplő „nem jogosult” szófordulat autentikus értelmezését kérte az Alkotmánybíróságtól a menedékjogra való jogosultság vonatkozásában, az Alaptörvény hetedik módosítására figyelemmel. A kormánynak valószínűleg az volt a célja a kezdeményezésével, hogy az Alkotmánybírósággal, mint az Alaptörvény autentikus értelmezőjével olyan irányelvkonform értelmezést adasson a kifogásolt alaptörvényi rendelkezésnek, mely okafogyottá teszi az Európai Bizottság kritikáját.

Határozatában az Alkotmánybíróság – a kormány első kérdésére válaszul - megállapította, hogy az uniós jog magyarországi alkalmazásának alapja az Alaptörvény E) cikke. Az uniós jog rendszertani értelemben nem része az Alaptörvény T) cikke szerinti jogforrási rendszernek, hanem egy külön alkotmányos parancs teszi az uniós jogot mint kötelezően alkalmazandó jogot a magyar jogrendszer részévé. A döntés egyértelművé teszi azt is, hogy az uniós jognak alkalmazási elsőbbsége van a magyar joggal szemben. A kormány által feltett második kérdés kapcsán az Alkotmánybíróság emlékeztetett arra a korábbi megállapítására, mely szerint az uniós jog esetleges Alaptörvénybe ütközése nem lehet kihatással Magyarország EU-tagságból eredő kötelezettségeinek teljesítésére. Ebben az esetben a jogalkotónak kell megteremtenie azt a helyzetet, mely lehetővé teszi az európai uniós tagságból eredő kötelezettségeknek az Alaptörvény sérelme nélküli teljesítését. Az uniós jog autentikus értelmezése az Európai Unió Bírósága, az Alaptörvény értelmezése pedig az Alkotmánybíróság kizárólagos hatáskörébe tartozik. Ha e két intézmény általi jogértelmezés valamely kérdésben az uniós jog és az Alaptörvény kollízióját eredményezi, az összeütközést az úgynevezett „alkotmányos párbeszéddel” kell feloldani, mely jogintézmény mellett az Alkotmánybíróság is elkötelezte magát. Az alkotmányos párbeszéd intézménye, melynek tulajdonképpeni célja a jogrendszerek harmóniájának és koherenciájának megteremtése az európai egység létrejötte érdekében, lényegében véve azt jelenti, hogy az autentikus jogértelmezés monopóliumával rendelkező bírói fórumok jogértelmező tevékenységük során figyelemmel vannak az általuk alkalmazandó norma tekintetében értelmezési monopóliummal rendelkező másik bírói fórum jogértelmezésére. Az autentikus értelmezés monopóliuma azonban nyilvánvalóan sem az uniós jog, sem pedig az Alkotmánybíróság vonatkozásában nem jelenti azt, hogy más jogalkalmazó szerveknek nem kellene, illetve nem lehetne eljárásuk során az uniós jogot, illetve az Alaptörvényt értelmezniük, hiszen a jogalkalmazás elképzelhetetlen jogértelmezés nélkül. Ezen jogértelmezési tevékenységük során azonban a jogalkalmazó szerveknek az uniós jog vonatkozásában az Európai Unió Bírósága, az Alaptörvény vonatkozásában pedig az Alkotmánybíróság értelmezését kell követniük. Az Alaptörvény 24. cikk (1) bekezdé­se alapján tehát az Alaptörvény autentikus értelmezője az Alkotmánybíróság, amelynek értelmezését más szerv által adott értelmezés nem ronthatja le, azt mindenkinek tiszteletben kell tartania. Az Alkotmánybíróság az Alaptörvény értelmezése során ugyanakkor tekintettel van az Európai Uniós tagsággal együtt járó, valamint a Magyarországot nemzetközi szerződés alapján terhelő kötelezettségekre. Végül, a kormány harmadik kérdésére adott válaszában az Alkotmánybíróság – a koherens, rendszertani alkotmányértelmezés módszerét alkalmazva – megállapította, hogy az Alaptörvény XIV. cikk (4) bekezdése második mondatában foglalt „nem jogosult” fordulat azt fejezi ki, hogy azon nem magyar állampolgár eseté­ben, aki Magyarország területére olyan országon keresztül érkezett, ahol üldöztetésnek vagy üldöztetés közvetlen veszélyének nem volt kitéve, a menedékjog nem tekinthető alapvető alanyi jognak. Az ilyen személynek azonban alapjogilag védett igénye van arra, hogy kérelmét az illetékes hatóság a menedékjog biztosításának alapvető szabályairól szóló, az Alaptörvény XIV. cikk (5) bekezdése szerinti sarkalatos törvény alapján elbírálja. Ezen alapjogilag védett igény következtében az Országgyűlés feladata, hogy a menedékjog biztosításának alapvető szabályait sarkalatos törvényben rögzítse.

Összességében véve megállapítható, hogy az Alkotmánybíróság határozata jól felhasználható a kormány által a kötelezettségszegési eljárásban a bizottsági kritikák „kioltása” érdekében, azonban a lényegi kérdésben, nevezetesen a menedékjognak a biztonságos harmadik országból érkező nem magyar állampolgárokkal szembeni korlátozásával kapcsolatban az Alaptörvény XIV. cikkébe beiktatott rendelkezésnek olyan értelmezést adott, mely annak szövegével nem tűnik összhangban állónak.

Tisztességes eljáráshoz fűződő jog - A perbe vitt jogok és kötelezettségek bíróság általi tényleges elbírálásának kötelezettsége - A kereset elutasíthatóságának kizártsága érdemben el nem bírált kereseti kérelem vagy kereseti jogalap esetén.

Az indíítványozó orvosi műhiba miatt indított kártérítési pert az egészségügyi szolgáltató ellen. Keresetét elsődlegesen az egészségügyi szolgáltatótól elvárható (fokozott) gondosság elmulasztására, másodlagosan pedig a műéti kockázatokkal kapcsolatos tájékoztatási kötelezettség megsértésére alapította. Az első- és a másodfokú bíróság közbenső ítéletében megállapította az egészségügyi szolgáltató kártérítő felelősségének fennállását az elvárható gondosság elmulasztása okán. Ezen döntésükre tekintettel a másodlagos jogalapot, vagyis a tájékoztatási kötelezettség elmulasztását az első- és másodfokon eljárt bíróságok érdemben nem vizsgálták. Az alperes egészségügyi szolgáltató felülvizsgálati kérelme alapján eljáró Kúria a másodfokú közbenső ítéletet hatályon kívül helyezte, az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta és az indítványozó keresetét elutasította. Ítéletében kifejtette, hogy a perben beszerzett  igazságügyi orvosszakértői vélemény mind önmagával, mind az egyéb peradatokkal nyilvánvaló ellentmondásban állt, helyességéhez nyomatékos kétség fér, ezért azt az ítéleti döntés alapjául elfogadni nem lehetett volna. Az indítványozó csatlakozó felülvizsgálati kérelmének azon eleméről, mely az egészségügyi tájékoztatás megfelelő voltának hiányára alapult, a Kúria megállapította, hogy annak eshetőlegesen előterjesztett volta miatt arról a jogerős ítélet nem döntött. A Kúria megítélése szerint az a körülmény, hogy az elsődleges kereset alaptalan, nem eredményezi azt, hogy a felülvizsgálati eljárásban az eshetőlegesen megfogalmazott másodlagos kereset érdemben vizsgálható lenne, az ugyanis jogerős érdemi döntés hiányában felülvizsgálat tárgyává már nem tehető.  Az Alkotmánybíróság határozatában megállapította, hogy a Kúria ítélete sérti a tisztességes eljáráshoz fűződő alapvető jogot, ezért azt megsemmisítette. A tisztességes eljáráshoz fűződő jog ugyanis magában foglalja a bírósági eljárással szemben támasztott azon követelményt is. hogy a bíróság érdemben bírálja el a felek által perbe vitt jogokat és kötelezettségeket, s a jogvitában - a keresetet kimerítve - véglegesen és érdemben döntsön. Ennek folytán nem utasítható el a kereset, ha az annak alapjául felhozott jogalapok között van a bíróság által érdemben el nem bírált is. Bár a jelen ügyben a Kúria - ezzel kapcsolatos jogerős érdemi határozat hiányában - érdemben valóban nem bírálhatta volna el az indítványozó által a keresete alátámasztásául felhozott másodlagos jogalap alaposságát, arra azonban meglett volna a lehetősége, hogy ezen másodlagos jogalap vizsgálatára utasítsa az elsőfokú bíróságot. A tisztességes eljáráshoz fűződő jogból eredő követelményeknek ilyen tartalmú döntés felelt volna meg. Azzal azonban, hogy a Kúria felülvizsgálati ítéletében a jogerős közbenső ítéletet hatályon kívül helyezte, az  elsőfokú közbenső ítéletet megváltoztatta és a  keresetet elutasította, az indítványozó keresetét akként utasította el jogerősen, hogy az eshetőleges kereseti kérelmének egyik elemét egyetlen bírói fórum sem bírálta el érdemben. Ez az eljárás pedig sérti a tisztességes eljáráshoz fűződő jogot.

(Megjegyzem, hogy a Kúria döntésének az Alkotmánybíróság határozatában foglalt okból fennálló, teljesen nyilvánvaló Alaptörvény-ellenessége mellett komoly aggályok vethetők fel abban a tekintetben is, hogy jogszerű volt-e az elsődleges jogalap elutasítása a szakértői bizonyítás eredményének hiányosságai okán. Álláspontom szerint ebben a tekintetben is az az eljárás felelt volna meg a tisztességes eljárás követelményének, ha a Kúria a kereset elutasítása helyett, a szakértői vélemény ellentmondásainak és hiányosságainak feltárása mellett, azok kiküszöbölése érdekében új eljárásra utasítja az elsőfokú bíróságot. Elképzelhető ugyanis, hogy nem a bizonyító felperes, hanem a bíróságok értékelték tévesen aggálytalannak és ellentmondásmentesnek a szakértői véleményt, s ebben az esetben a Kúria az eljárt bíróságok tévedéséért a felperest "büntette" azzal, hogy úgy nyilvánította alaptalannak az elsődleges jogalapot, hogy még lehetőséget sem adott az annak alátámásztására hivatott szakvélemény hibáinak kiküszöbölésére.)

A honlapon található információk csupán tájékoztató jellegűek, nem minősülnek jogi vagy egyéb szakmai tanácsnak. A felhasználó ezen információkra alapított döntése, illetve cselekménye ennél fogva kizárólag a felhasználó felelőssége. Amennyiben tanácsra van szüksége konkrét jogi problémájával kapcsolatban, vagy a honlapon közölt információkról szeretne további tájékoztatást kapni, kérem, döntése meghozatala előtt feltétlenül lépjen kapcsolatba velem.

akiknek az alapvető jogokat sértő elhelyezési körülményekből eredő korábban bekövetkező sérelme a módosítás hatálybalépése előtt egy éven belül megszűnt. [Lásd Bvtv. 436. § (10) bekezdés a) pont] E különleges esetekre a kártalanítás általános szabályaihoz képest bizonyos körben – értelemszerűen – eltérő rendelkezések megállapítására volt szükség, így a jogalkotó egyértelművé tette, hogy utóbbi esetkörben az igény benyújtására nyitva álló jogvesztő határidő egységesen a módosítás hatálybalépésének időpontjától, azaz 2017. január 1. napjától kezdődik.